Gergely József felvétele
Majdnem minden embernek van egy szülőfaluja és egy szülővárosa. Ha az előbbiben él, az utóbbit sem tagadhatja meg, mert oda is kötik élmények, barátok, utcák és terek, iskolája és ifjúsága. Ha az utóbbi a lakhelye, amazt mégsem feledheti, hiszen szülei vagy nagyszülei által oda húzzák/kötik gyökerei – a templom, az iskola, az első szavak, a tájnyelviek, de nyilván épp ezért fontosak; a feslett gyerekruha és a zölden szálkás, kopott iskolapad ; papja is, tanítója is. Aki mindezt elfelejti vagy megtagadja, annak – mivel elveszett a múltja – a jövője sem ér sokkal többet egy fabatkánál.
Zentához – a kórház révén szülőhelyem – különleges gyermek- és ifjúkori emlékek kötnek. Az egyik egy paptemetés, amelyre apám a kerékpár (sosem mondott biciklit) gyerekülésén vitt, hogy az óriási tömegben láthassam a Jézus Szíve templomot is, örökre meghatározó emlékként. A tősgyökeres zentaiak számára – régóta már számomra is – oly szép Tiszát bő évtizeddel később láttam meg igazán (Petőfi versét már régen ismerve), amikor 1970-ben gimnazistaként homokzsákokat töltöttünk a hídföljáró közelében…
Fogalmam sincs, mikor hallottam első alkalommal 1697. szeptember 11-éről, a dicsőnek nevezett zentai csata napjáról, pedig jó tanáraim voltak, de nyilván a vaskos tankönyvek ilyesféle „mellékes” dátumokra nem tértek ki, hiszen a világ- és a magyar történelemnek voltak nagyobb eseményei is, bár akkoriban tisztességesen nagy terjedelmet foglalt el tankönyvünkben a magyarság történelme is – államalapítónktól a „fölszabadulásig”.
Hogy miért időzöm ilyen hosszasan a múltnál és gyermekesnek is mondható élményeimnél? Mert lehet ugyan egyszer látott kis- és nagyváros - a turista számára - csodálatos a tornyaival, váraival és romjaival, de mégis az a miénk, amit nem térképen kell keresnünk, legyen szó Pozsonyról vagy Aradról, Rodostóról vagy Munkácsról, Vereckéről vagy épp az adriai-tengeri Királyszigetről.
S ha épp Zentáról beszélünk, nem véletlenül látom magam előtt valamely tengerparti sétányon a táblát: Zenta. Alighanem Trogirban (vagy Splitben?) álltam meg előtte, és nyilván soha vissza nem térő alkalomként. Gyanítom, hogy kocsmát hirdetett, meg azt is csak föltételezem, hogy talán a Zenta cirkálóra emlékezett a névadó. (Ügyetlen az a zentai-féle, aki ilyen helyre nem kopogtat be.) A cirkáló pedig 1899-től bejárta a vizeket az Adriai-tengertől a kínai partokig. De minden elsüllyed egyszer, még ha nagyobb gondunk is lett - a franciák nem kis közreműködése által - valamivel később…
És most, ha Zentára megyek, körforgalomba ütközöm. Azt mondják, a volt polgármester csináltatta. Rendben van, csak éppen be kellene fejezni. Mert nem szabad megengedni, hogy bárki is átszáguldjon egy városon! Meg kell állítani! Lefékezni. „Tornyot építeni” a virágok fölé. Nem magasabbat, de nagyobbat, mint a városháza.
Azután pedig bekeveredünk a központba. Oda, ahová a következő tíz polgármester sem fog magának szobrot állíttatni annak eredményeként, hogy megoldotta a parkolást. Mert Zentán emberemlékezet óta a városháza „alatt” van a piac. Szerintem egy vagy két rendőr csudát tehetne a forgalomban, ha már olyan nagyon fönnakadunk a nagyvárosiak számára mindennapos forgalmi dugón. A piac hangulatot ad ennek a kisvárosnak még akkor is, ha az őstermelőket gyakran idegenek rugdalják silány áruikkal… Ez a világ rendje – mondhatnánk –, hiszen nem a becsületeset díjazza a vásárló, hanem az okosat.
Ne álljunk azonban meg a nyelvünket gyakran tördelő árusoknál, hanem menjünk tovább, vagy éppen kanyarodjunk vissza a Posta utcába, ahol impozánsan, de mégis elrejtve ráláthatunk a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet épületére, mellette a tehetséggondozó gimnáziumra, a könyvtárra, kis (vissza)gyaloglás után a városházának által elhelyezkedő színházra, amely talán vedli házikóját: újul, de remélhetőleg marad a maga szépségében. Ha pedig ebben a japán cigarettagyárnak van a fő érdeme, talán akkor sem csinálunk nagy reklámot neki, ha megjegyezzük: kultúrát is épít.
Amikor pedig - főként a tanárai által - a gyönyörű és híres gimnázium felé indulunk, gyorsan a Tisza-partra jutunk, a gesztenyefák árnyékába, ahol még lila virágok is nyílnak.
Ám a mai világ nem holmi természeti szépségekre épül, hanem – kikerülve a körforgalmakat – az iparra! Gazdaságot! Termelést! Főként pedig profitot!
Ha ugyanis elkerüljük a városközpontot, és elmegyünk másik irányba, máris külföldi tulajdonú cukor- és élesztőgyárral „találkozunk”. Régen tönkrement már a készételgyár, alig él a fémipar, a földművesek és szövetkezeteik tengődnek…
Riasztó ám, hogy mindezek közepette a városközpontban már-már megszámlálhatatlanul nyílnak a bankkirendeltségek. Gyaníthatóan nem azért, hogy a takarékból profitáljanak, sokkal inkább azon okos meggondolásból, hogy pénzt kapjanak a kölcsönzőktől. Mármint azoktól, akik pénz híján bankhoz folyamodnak.
Mert ugyan mit tehetnének? Az állandóan hangoztatott foglalkoztatás-növelés nehezen elérhető, amikor üzem nem nyílik, esetleg bolt; a tőkét pedig – úgy tűnik – nem vonzza ez a vidék.
Mindezek ellenére a jövőben gondolkodnak és áldoznak városukra a zentaiak, mert például sokmilliós beruházással kiépítették a csatornahálózatot és a szennyvíztisztítót, az utcák többsége aszfaltos, meg lelke is van a városnak – bár túlzott gazdagsága nincs – sok száz év után is.
