Amikor az első hírek érkeztek a nagyvilágból arról, hogy sorra küldik el munkásaikat a legnagyobb autógyárak és más nagyüzemek (vagy végleg, vagy „csak” kényszerszabadságra), akkor még sokunkban talán nem is tudatosodott, hogy a gazdasági válság szele minket is elérhet, magával sodorhat, sőt elsodorhat.
De azután egymást követték a honi sajtóban is az elbocsátások hírei.
A világválság elérte a Le Belier autóipari beszállító csoport nagykikindai leányvállalatát, így feltehetően a most elbocsátott 150 dolgozó a válság első áldozata Szerbiában.
A kanadai Dandy nemesfém-feldolgozó cég bejelentette, hogy a szerbiai foglalkoztatottak számának csökkenését tervezi.
Százötven dolgozót bocsát el a Plima holding.
Kruševacon a Henkel Merima hetvenkét dolgozót ereszt szélnek.
Mintegy hétszáz ember vált feleslegessé a katonai intézményekben.
A Vitalt követően Peconi a Košava TV-ből is elbocsátja a dolgozókat.
Zomborban a Sunce étolajgyárban százhét ember lett munkaerő-felesleg.
Ez csak néhány kiragadott hír a sok közül.
A nemesfém-feldolgozó a világválságra, a bányászati idény befejezésére, a fémek árának zuhanására hivatkozva döntött úgy, hogy a dolgozók létszámát a minimumra csökkenti. Nem hozták nyilvánosságra, mennyiről mennyire.
Ellenben a Prima holdingról tudjuk, hogy 650 foglalkoztatottjából 150 kerül az utcára az év végéig.
A Henkel Merima egyelőre évi szabadságra vagy fizetett szabadságra küldte 62 dolgozóját, csakhogy december 31- én megszűnik ezeknek a szerencsétleneknek a munkaviszonya. (Annak ellenére, hogy amikor nemrégiben 159 dolgozó felmondást kapott a gyárból, a vezetőség azt állította, nem folytatódik a leépítés.)
A Vital étolajgyárban a tulajdonos 230 dolgozót küldött az utcára, és a tulajdonában lévő Košava TV-ben sem hosszabbította meg a munkaszerződést azokkal, akik nem feltétlenül szükségesek a műsorkészítéshez.
Itt „csupán” tizenöt fodrász, sminkes vált felesleggé, ám az átszervezés előtt álló katonai gazdasági intézményekben mintegy hétszáz dolgozóra nincs szükség a továbbiakban.
Az átszervezés, reorganizáció, transzformáció, technológiai felesleg szavakat egyébiránt nagy előszeretettel alkalmazzák az elbocsátás, felmondás, kirúgás helyett. Pedig egyszerűen arról van szó, bizony, hogy a zombori Sunce étolajgyárban 107 ember marad kenyér nélkül a családjával egyetemben. A gyárat magába foglaló Invej kompánia bejelentette, hogy az átszervezés során minden vállalatában csökkenti a dolgozók létszámát. Hogy a négyezerből pontosan hányra, azt nem tudni. Ellenben a napokban nyilvánosságra került az adat, hogy Pancsován 660 ember vált munkanélkülivé az utóbbi két hónapban! A sörgyárból 112, az üveggyárból 250 dolgozót bocsátottak el. Sajnos túl sokáig lehetne még sorolni a számadatokat.
Csakhogy a számok mögött emberek vannak, dolgozó férfiak és nők, meg a gyerekeik, akiknek a holnapi betevőjük válik bizonytalanná ebben a kegyetlen játékban.
Az elbocsátások ellen tiltakozó szakszervezetek szerint ugyanis a világválságra való hivatkozás csak ürügy arra, hogy a tulajdonosok megszabaduljanak a privatizáció során keletkezett munkaerő-feleslegtől, mégpedig úgy, hogy ne kelljen eleget tenniük törvényes kötelezettségüknek, magyarán: ne kelljen megfelelő végkielégítést fizetniük.
Milorad Mijatović, a Vajdasági Önálló Szakszervezetek Szövetségének elnöke azt állítja, hogy a világválságra hivatkozva a legtöbb dolgozót a Vajdaságban bocsátották el. Vajon miért nem csodálkozunk e hír hallatán?
Becslések szerint akár 120 ezren is munka nélkül maradhatnak Szerbiában a gazdasági világválság miatt (vagy ürügyén?).
A számok mögött érző, élő, élni és dolgozni vágyó emberek vannak.
Világválság? Megértük mi a magunk válságát a közelmúltban. Még ki se hevertük, s lám, már itt az újabb.
Világválság? Másutt szociális védőháló fogja fel a zuhanót. Nálunk semmi. Másutt a tartalékaikból átvészelhetnek a munkások egy krízist. Nekünk miféle tartalékaink lennének, amikor már túl régóta egyik napról a másikra élünk.
A szakszervezetek sztrájkokkal, tömegtüntetésekkel fenyegetőznek, ha az állam, a kormány nem védi meg alattvalóit.
Közben már megkezdődött a bérek befagyasztása – persze nem mindenütt. Az állami apparátus, a legalsóbb szinttől a legmagasabbig, nemhogy csökkenne, hanem folyamatosan duzzad. Az adminisztrációban a fizetéseket nem csökkentik, nem fagyasztják be. Elvégre és utóvégre nekik meg kell élniük valamiből. Akárcsak a közvállalatok vezetőinek, köztük a belgrádi repülőtér igazgatójának, aki 3600 euró értékű havi fizetést adott önmagának, valamint 11,5 ezer eurós prémiumot kapott önmagától a nyáron. Az igazgató ugyan lemondott, de aligha fog felkopni az álla.
Bezzeg az állás- és kenyér nélkül maradt kisembernek igen. A legnagyobb kegyetlenség most, télvíz idején kitenni az embereket az utcára. Hogyan vészelik majd át a zimankót? Miből fizethetnék ki a számláikat? Mit mondanak az éhes gyereknek?
Ha 120 ezren maradnak munka nélkül, és csak kettesével-hármasával számítjuk a családtagokat, akkor is 460-360 ezer ember jut éhkoppra.
