Az adai Damjanich-emlékmű felállítását követően elsőként a Szerb Megújhodási Mozgalom követelte annak mielőbbi eltávolítását. Felfigyelve minderre hamarosan a Szerb Haladó Párt is hallatta hangját, képviselői aláírásgyűjtésbe kezdtek és tüntetést jelentettek be. A Szerbiai Demokrata Párt tartományi szervezete már nem csupán szerbgyűlölőként, hanem „minden nem magyar vajdasági nemzet üldözőjeként” emlegette közleményében Damjanich Jánost. Pál Tibor történészt kérdeztük arról, hogy a szabadságharc, s ezzel együtt a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakjának tartott hős szobra elleni heves tiltakozásnak milyen történelmi vetületei vannak.
A történelmi tények ismeretében mennyire nevezhető szerencsés lépésnek a Damjanich-emlékmű leleplezése, s mennyire számít jogosnak a szerb pártok felháborodása?
– Nem látom okát annak, miért kellene szégyenlenünk Damjanichot. Sajnálatosnak tekintem azt, hogy a szerbség szégyenli őt, hiszen egy szerb határőr család sarjáról van szó, aki szerbnek érezte magát, görögkeleti vallású volt, amin – politikai nézetei ellenére – sem változtatott. Ezt azonban kevesen tudják, vagy legalábbis kevesen akarnak tudomást venni róla. Profi katona volt, 1848 júniusáig az olaszországi császári csapatokban szolgált mint kapitány, június végén tért vissza Magyarországra, ahol a szegedi harmadik zászlóalj őrnagyparancsnokává nevezte ki a magyar kormány. A szerbek részéről tapasztalható Damjanich-gyűlölet abból a neki tulajdonított, ám általa valójában bizonyítottan ki nem jelentett mondatból fakad, mely szerint minden szerbet ki kell irtani, ezért utolsónak ő fogja saját magát fejbe lőni. Még ha mondott is volna ilyesmit, abból is az látszana, szerbnek vallotta magát. Mindez azonban tárgytalan, mert a történetírás bebizonyította, hogy e kijelentést utólag, valamikor a XIX. század nyolcvanas éveiben adták a szájába. Más kérdés, hogy ki adta a szájába, adhatták szerbek is, hogy utólag kompromittálják őt amiatt, mert „rossz” oldalon állt, illetve adhatták túlbuzgó, nacionalista magyarok is, hogy bizonyítsák, lám, még a szerbek is a politikailag egységes magyar nemzethez tartoznak. A lényeg tehát, hogy Damjanich nem mondta ki az említett szavakat, bő egy évszázados sztereotípiáról van csupán szó, melynek helytelenségét az új, fiatal történészgárdának kell majd bebizonyítania. A tiltakozó szerb pártok tehát indokolatlanul fújják fel az esetet, véleményem szerint tiszta politizálás az egész. Damjanich gondolkodásmódját, hősiességét inkább utolsó mondata jelzi: „Mily furcsa dolog, hogy én, aki az ellenséggel szemközt mindig elől jártam, most mint utolsó zárom be bajtársaim hősi menetét.”
Ada magyarországi testvérvárosának, Budakalásznak az ajándékáról van szó, ami tovább bonyolíthatja a helyzetet, még messzemenőbb összeesküvés-elméletek kreálására adhat lehetőséget a nacionalista beállítottságú pártoknak.
– Bizonyára ilyen vélemények is nyilvánosságot láthatnak, mindenesetre ebben a zűrzavarban csak azt javasolhatom, hogy amennyiben ilyen viszonylatban is elharapódzik a helyzet, a magyar külügynek is reagálnia kell. Úgy gondolom, egy helyi történészbizottság még nem tudná megoldani az ügyet, illetve a meghozott döntést megint csak részrehajlónak mondaná a másik fél. Talán egy magasabb szintű szerb–magyar bizottság segíthetne a helyzeten, de az is csak rövid távon. Az a tapasztalatom, hogy a szerb történészek nem ítélik el olyan egyértelműen Damjanichot, mint a politikusok. Ebből is látszik, hogy az adai esetnek semmi köze sincs a tudományhoz vagy az igazsághoz, egyedül a politikához van köze. Arról van szó, hogy egyes pártok a választási kampányhoz közeledve szavazatok gyűjtésébe kezdtek.
A Vajdaságban élő nemzetek a történelem folyamán nem egyszer kerültek egymással szembe. Az egyik nemzet hőse sokszor a másik ellensége. Hogyan lehet egy többnemzetiségű közegben viszálymentesen emlékezni a történelemre?
– Valóban, ha ezen a vonalon haladnánk tovább, meg lehetne kérdezni a most tiltakozó szerb pártokat, hogy tudnak-e a többi olyan kiemelkedő szerb személyiségekről, akik szintén a magyarok oldalán, a szerbség ellen foglaltak állást, ennek ellenére a szerbség mégis elismeri őket. Az 1848/49-es eseményekben két ilyen személyt is tudok említeni: Vukovics Sebőt (Sava Vukovićot), aki igazságügyi miniszterként végig kitartott a forradalom eszméje mellett, de nála is ellentmondásosabb személyiség volt Csernovics Péter temesi gróf (Petar Čarnojević), aki az egykori pátriárka leszármazottjának tartotta magát, s délvidéki királyi biztosi kinevezést kapva, az 1848. április 24-i nagykikindai szerb zendülést követően halálos ítéleteket hozott néptársai ellen, melyeket végre is hajtottak. Egy alá nem támasztott adat szerint Csernovics volt az, aki eltemettette a kivégzett Damjanichot. Ugyanakkor vannak Vajdaságban bőven olyan emlékművek, melyek éppen a magyaroknak vagy más nemzetiségeknek szúrhatnak szemet, hogy csak a szabadkai Cserni Jován-emlékművet (Jovan Nenad) vagy az újvidéki Jaša Tomić-szobrot említsem. Azt hiszem, gyors megoldása ezeknek az ellentéteknek nem lehet. A tolerancia, egymás múltjának elfogadása és a tudás, a valós történelmi tények ismerete jelentheti az egyedüli kiutat.
