A Táncsics Mihály-díj átadásán
Március 15-én, a magyar sajtó napján a legtekintélyesebb magyar újságírói elismerésnek tartott Táncsics Mihály-díjat vehette át a budapesti Néprajzi Múzeumban Ternovácz István, az Újvidéki Rádió szerkesztője, a Magyar Rádió tudósítója és a Vajdaság Ma hírportál főmunkatársa. A díj voltaképpen megkoronázta a korábban elnyert elismeréseket: például a 2007-ben kapott, az év vajdasági magyar újságírójának járó Napleány-díjat, vagy a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, melyet 2008-ban vehetett át. A díjazottat kérdeztük arról, milyen szakmai, s milyen egyéni meglátások, elvárások, elszántság fűződik egy ilyen rangos kitüntetéshez.
A Táncsics Mihály-díj átvételét követően közölted, hogy egyrészt motivál, másrészt meg terhet rak a válladra ez az elismerés. Megtalálható-e a kettő közötti összhang, amiről beszéltél? Másrészt pedig, mire ösztönöz, s mi a teher?
– Akkor zavaromban egy dolgot kifelejtettem. Mégpedig, hogy a hitemet is erősíti a tekintetben, hogy az elmúlt huszonnégy évben jól vettem meg az irányt. A Táncsics Mihály-díj, amelyet a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének javaslatára ítélt nekem a nemzeti erőforrás miniszter által létrehozott kuratórium, Magyarországon a legrangosabb szakmai elismerésnek számít az újságírói pályán, s ebben az értelemben motivál, hogy: csak így tovább! Ugyanakkor arra kötelez, hogy az ember még alaposabban gondolja át, mit ír le és mit mond ki, mint eddig. Kétségtelen ugyanis, hogy mindent meg lehet írni, és mindent ki lehet mondani, csak ehhez meg kell találni a megfelelő formát. Nem kell félteni a hallgatókat, ha kell, a sorok között is tudnak olvasni. Ezt magyarázta nekem éveken át szép emlékezetű barátom és mentorom, Csorba István, a Magyar Szó és a Hét Nap nyugalmazott parlamenti tudósítója, amikor havonta egyszer-kétszer találkoztunk egy kávé erejéig. Nagyon hiányoznak ma a hozzá hasonló tapasztalt újságírók, akik veszik maguknak a fáradtságot és leülnek a fiatalokkal beszélgetni úgy, hogy közben nem a mellüket döngetik, és az agyukat sózzák, hanem saját bukdácsolásukat és sikereiket őszintén feltárva rámutatnak azokra a fonákságokra, amelyekkel az újságíró a politikai rendszerektől függetlenül minden időben könyörtelenül szembetalálhatja magát. Ebben a díjban neki is van az érdeme, meg azoknak a saját történetüket mikrofonom révén a nyilvánosság elé táró embereknek is, akiknek a vallomása egy-egy mozaikkockaként jelenik meg a vajdasági magyar sorsról készülő képben. De igazából most már, egy héttel a díj átvétele után, a munkámra koncentrálok és megpróbálok nem törődni a teherrel és a motivációval sem, hanem teszem a dolgom. Van mit.
Számodra mit jelent ma vajdasági magyar újságírónak lenni? Fokozom tovább: mit jelent ma Magyarországon elismert vajdasági magyar újságírónak lenni?
– Óriási kihívást jelent ma magyar újságírónak lenni a Vajdaságban. Ezt a hivatást megítélésem szerint nem volna szabad közhelyszerűen végezni, mert nemzeti szempontból küldetés lehet, amellyel áldozhatunk a nemzet oltárán. Csak fel kell vállalni. Szerbiában szakmai téren, ritka kivételtől eltekintve, nem ismerik, ebből eredően nem is becsülik a magyar újságírást és annak művelőjét. Akit pedig becsülnek, arra nem azért néznek fel, mert a magyarság sorskérdéseit kendőzetlenül megírja ékes szerb nyelven. Erre sajnos nincs igény Szerbiában. Ma is megtörténik velünk, hogy szerb főnökünk megkérdezi tőlünk, hogy „miért fújjuk fel” műsorainkban pl. október 23-át. Ilyenkor rögtön kiderül, hogy az illetőnek fogalma sincs arról, hogy a vajdasági magyarságnak is vannak saját nemzeti ünnepei. Annyit tud a magyarokról, mint én a kvantumfizikáról. Ez az eset is azt támasztja alá, hogy a Vajdaságban túlharsogott multikulturalizmus és tolerancia másra sem jó, csak hogy leépítse a gyengébb tartású magyarokban a maradék nemzettudatot. Az én időm túl rövid ahhoz, hogy a kisebbségi szempontból vaknak számítók szemét gyógyítgassam. Ezért inkább a saját nemzetem mindennapjaival és sorskérdéseivel foglalkozom. Magyarul. Itt, a Délvidéken, és az anyaországban. Ahhoz viszont, hogy az ember Magyarországon is talpon maradjon, meg kell találnia a módját annak, hogy az ott, de a Kárpát-medence más vidékein élő nemzettársaink számára is közérthető módon megfogalmazzuk mondanivalónkat. Velük ugyanis egyek vagyunk, trianoni szétszakíttatásunk miatt azonban mégis különbözünk tőlük. Ezeknek a különbözőségeknek a határán kell cikcakk menetben jó öltéseket végeznem ahhoz, hogy a magam módján „összevarrjam” a nemzetet.
Pályád tekintetében megváltozott-e valami most, mire figyelsz majd oda jobban, mérföldkőként tekintesz-e majd 2011-re az idő múlásával?
– Nem változott meg semmi. Teszem a dolgom úgy, mint eddig. Többet szeretnék a szórványban mozogni, emberekkel beszélgetni és a peremvidéken élők problémájáról beszámolni. Meg ha igény van rá, szívesen megosztom saját tapasztalataimat a fiatal újságírókkal.
