Tizenegy évvel ezelőtt, ha jól emlékszem, valamikor a délutáni órákban egy repülőgép bombát ejtett Újvidékre. A rendőrség egy városszéli épületére.
Klisa városnegyed közelébe.
Majd sok-sok bomba hullott a Heréskertre, a Limánra, a belvárosra, a Duna hídjaira, a folyam túloldalán levő részeire...
Ott, az Újvidéki Televízió alatti városrészben kezdtünk néhány hónappal a bombák érkezése előtt építkezni. Mivel a vállalkozót beszólították katonának – ugyanis valamikor a légelhárításban szolgált – csak az alap épült meg.
Lakásunk a Limán városrészben volt, légvonalban két-három kilométerre az épülő házunktól. A tömbház tetejéről néztem, ahogy potyognak a bombák telkünk környékén, ahogy rombolják szét azt a hidat, amelyen át odajuthatok.
Mindig tudtam, mikor kell a tetőre másznom. Az egyik szomszéd ugyanis folyamatosan az eget kémlelte, és amikor a magasban furcsa csillogást észlelt, szólt, hogy hamarosan megérkeznek a gépek.
Sohasem tévedett.
És folyamatosan, szinte minden nap megjelentek. Szórták magukból a halált, a rombolást. Az egyik hídra, majd a másikra, a Báni palotára...
Hetvennyolc napig tartott a bombázás, március 24-től június 10-ig. Az utolsó napon ezt a várost még egy sorozatlövéssel büntették. Az olajfinomító sűrű füstje borította el Újvidéket és környékét...
Aki ezektől a bombáktól nagyon félt, erre a hetvennyolc napra elköltözött a városból. De nemcsak Újvidékről... Aki kevésbé félt – mert hazug az, aki ma azt mondja, hogy a romboló erejű égi mannáktól nem rettegett –, az maradt. És végignézte azt a rombolást, amelyet Újvidék semmiképpen sem érdemelt meg. Abban az időben ellenzéki város volt. Polgárainak többsége nem kedvelte a nagy diktátort, aki ágyúkat, tankokat vezényelt falvak és városok ellen, ártatlan embereket gyilkolt, tett földönfutóvá önös érdekei miatt. Tudtuk, tudtam, hogy előbb vagy utóbb büntetés jár mindazért, amit tesz, de azt nem sejtettem, hogy e büntetésben részesülök jómagam is sok-sok honfitársammal együtt, azokkal együtt, akik nyíltan és nyilvánosan is elítélték e gazember és társai politikáját. Mert a mai napig nem tudom megérteni, hogy a halálpontos rakéták hetvennyolc napon át miért tévesztettek folyamatosan célt.
Később olvastam, hogy a légitámadásnak mintegy kétezer ember esett áldozatul. Meg azt is, hogy a kár meghaladta a százmillió dollárt.
De azt is, hogy az úgynevezett gyengített uránium miatt, amely e halált szóró mannákban volt, megnőtt a rákos gyerekek száma Újvidéken.
És olvastam néhány visszaemlékezést. Mert könyvek is jelentek meg ezekről a napokról. Köztük szerzőkkel, akik a helyszínen élték át e poklot, és szerzőkkel, akiket a távolság inspirált.
És fotó, rengeteg fotó dokumentálja a kort.
Ma már csupán megemlékezünk ezekről az áldatlan napokról. Ahogyan jómagam is teszem ezekkel az ügyetlen sorokkal.
De ha a szerkesztőm nem kér fel, vagy ha a mai lapokban nem látom, nem olvasom, hogy mi is történt tizenegy évvel ezelőtt velünk, eszembe sem jutna. Hétéves lányomnak pedig magyarázni sem akarom, hogy miért áll romokban az az épület, amelyben valamikor az Újvidéki Televízió székelt.
És ez így a jó.
Feledjük a rosszat. És feledjük a rosszakat.
Ők a pokolba kerülnek, és ott folytatják majd háborújukat.
Mi pedig – akik e rossz emberek tetteinek szenvedő alanyai voltunk – vagy közéjük kerülünk, vagy nem. Erről majd a Mindenható dönt. Arról azonban még Ő sem, hogy fejünk fölött harci gépek soha ne repüljenek többé.
Pedig ez így volna a jó.
