Predrag Simić
Élesen bírálta a képviselők megválasztásáról szóló törvény új módosítási javaslatát a Velencei Bizottság. Állásfoglalásában megállapítja, hogy a politikai pártok teljhatalmat gyakorolnak, s elismeri ugyan a szemmel látható előrelépéseket, de a sok esetben félretett, szőnyeg alá söpört problémákra is felhívja a figyelmet: többek között az olyan megoldatlan gondokra, mint amilyenek például a választási listák összeállításának módszerei, illetve a képviselők másik frakcióba történő átlépésének ellehetetlenítése. Predrag Simićtyel, a Belgrádi Egyetem Politikai Tudományok Karának professzorával beszélgettünk el a szerbiai politikai pártok hatalmáról, s az e területet érintő valódi reformok akadályairól.
Annak ellenére, hogy a képviselők megválasztásáról szóló törvény módosítása megszüntetné a borítékolt lemondások intézményét, frakciócserét már nem tenne lehetővé, ezt bírálja a Velencei Bizottság is. Mennyire veszik komolyan az efféle elmarasztaló véleményeket a hazai pártok?
– Nem akarják komolyan venni őket, hiszen számukra létfontosságú kérdésekről van szó. A borítékolt lemondásokat éppen azért találták ki, hogy biztosítani tudják saját mandátumaik megőrzését. Ha emlékezetem nem csal, Bogoljub Karić arra a törekvésére reagálva lettek bevezetve az efféle megelőlegezett lemondások, mellyel az üzletember bizonyos számú képviselő megvétele által parlamenti pártot kívánt létrehozni. Ezáltal viszont a képviselők személyes felelősség nélküli pártszónokokká váltak. Érthetők tehát a bizottságból és az Európai Unióból érkező bírálatok. Ezzel szemben a hazai pártok most megpróbálnak átmeneti megoldásokat találni, melyek lényege a borítékolt lemondások helyettesítése. Mindez egy komoly társadalmi problémáról tanúskodik, arról, hogy a politikai tömörülések érdeke igencsak messzire került el az őket megválasztó polgárok érdekeitől. Az efféle elveken működő hatalmi gépezetben a választók gyakorlatilag elvesztik az általuk megválasztottakkal szembeni befolyásukat. A politikai élet és a választók érdekeinek szétválasztása pedig komoly következményekkel jár, ennek lehetünk ma tanúi Szerbiában.
Milyen méreteket ölt valójában a pártok hatalma, s mekkora teret hagy meg a pártfüggetlen közegnek?
– Sokan osztják azt a véleményt, hogy az elmúlt években Szerbia valóságos párturalommá alakult, egy olyan állammá, melyben nem csupán a politikai értelemben vett irányítás függ a pártoktól és a hozzájuk tartozó érdekköröktől, támogatóktól, hanem a társadalom minden egyes rétege, s azok irányítottsága. Úgy vélem, nagyon távolra kerültünk a miloševići érát felszámoló értékrendszertől. A változásokat nem kizárólag pártok, hanem egy magának új értékrendszert felállítani kívánó polgári Szerbia hozta, melynek sajnos mára kevés nyoma maradt. El kell mondanom, az európai csatlakozás ügyének előrehaladásában is jóval nagyobb érdemmel rendelkeznek az azon dolgozó nemkormányzati szervezetek, s néhány kisebb párt, mint a hatalmi gépezetben részt vevő nagy kormánypártok, melyek mindenkori céljukként csupán a hatalmi pozíció megtartását tűzték ki. Az elmúlt tíz év legnagyobb problémáihoz érkeztünk ekképpen el: ahhoz, hogy az ország mind inkább eltávolodott attól, amit 2000-ben kivívott magának, s mindinkább visszaállította a titói vagy miloševići rendszer működési elveit. Eltávolodott az átlátható, polgári demokráciától, s az annak szellemében működő politikai élettől.
Milyen esélyei lehetnek a párturalom felszámolásának, amikor éppen ezeknek a pártoknak kellene meghozniuk a saját hatalmukat korlátozó megfelelő döntéseket?
– Ez valóban paradox helyzetet teremt, s az ezzel szembeni egyedüli védőbástya Brüsszel lehet. Sok választó talán éppen azért fogadja el az európai felzárkózást, mert úgy véli, az legalább bizonyos mértékben meg tudja akadályozni a pártérdekek választásokat követő eltávolodását a választópolgárok érdekeitől. Persze nem szabad abban a hitben élnünk, hogy más európai országokban nem lehet találkozni hasonló problémákkal, mégis úgy gondolom, a nyugati országokban alkalmazott szabályrendszer elemeinek átvétele jelentheti az egyedüli kiutat ebből az elhagyhatatlannak tűnő párturalmi ördögi körből.
A Velencei Bizottság egyik kritikája a választási listák összeállításának következetlenségére vonatkozik. Miért okoz gondot a pártoknak, hogy a választásokon már eleve a megfelelő sorrendet követő képviselőjelölt-listával jelenjenek meg, miért jobb, az új javaslat szerint is, a jelöltek csupán felénél betartani a sorrendet?
– Itt ismét az érdekek befolyásához kanyarodhatunk vissza: a választók egy bizonyos listára szavaznak, melyet azonban a pártok később saját érdekeik, esetleg pénzelőik igényeinek megfelelően szabadon módosíthatnak. Ez a demokratikus döntéshozás talán legnagyobb problémája, mert ha nem a szavazó az, akié az első és az utolsó szó a képviselő-választások során, akkor elkerülhetetlenül megjelennek gyanús múltú üzletemberek, hazai és külföldi érdekek is a játszmában.
