Ljiljana Smajlović
Az a vélemény uralkodott el m édiakörökben, hogy az elmúlt egy évtized alatt sohasem volt annyira rossz helyzetben a sajtó Szerbiában, mint most: az újságírók állandó veszélynek vannak kitéve, kérdésessé vált, tudják-e egyáltalán biztosítani alapvető egzisztenciájukat, vagy maholnap egyszerűen az utcára kerülnek, azért, mert nem megfelelőképpen magánosították az adott médiaházat, vagy mert képtelenek tovább tűrni a munkáltató által újonnan támasztott, megalázónak tekinthető feltételeket. Ljiljana Smajlovićot , a Szerbiai Újságírók Egyesületének (UNS) elnökét kérdeztük arról, mi változott meg az elmúlt egy évtizedben az újságírás terén, melyek az alapvető, sajtót érintő gondok okai, s hogyan lehetne megoldani ezeket.
Milyen mértékben valósulhatnak meg ma Szerbiában a szabad sajtó kialakításához szükséges előfeltételek?
– Az Európai Újságíró-szövetség honlapján az áll, hogy nem lehet szabad, független újságírásról beszélni ott, ahol korrupció, nyomor és félelem uralkodik. Azt kell mondanom, az előbbi meghatározások tökéletesen ábrázolják azt az állapotot, melyben a szerbiai újságírók dolgozni kényszerülnek. Tényleg elértünk egy olyan mélypontot, melyhez hasonlóra 2000. október 5-e óta nem volt példa.
Mi az, ami időközben, október 5-ét követően megváltozott?
– A hatalomváltást követően a politikusok megtanulták, hogy legalább szavakban fontosnak tartsák az újságírás szabadságának szavatolását. Aztán erről is kezdtek teljesen megfeledkezni, s ezzel együtt elálltak attól a demokratikus hatalomváltáskor meghirdetett célkitűzéstől is, hogy segítsék a sajtót kibújni az állam markából. Könnyebnek találták megtartani a korábbi módszereket, s a sajtó finanszírozása révén megtartani a politikai nyomásgyakorlást. Ne tessék félreérteni, semmilyen Európa-ellenes megnyilvánulás sincs abban, hogy az állam egy-egy sajtóház tulajdonosa, semmi Európa-ellenesség sincs abban sem, hogy egy ország közszolgálati médiummal rendelkezik, s az voltaképp az állam tulajdonát képezi. Nagyon is Európa-ellenes viszont az, hogy az állam befolyásolja a szerkesztéspolitikát, és dönt arról, kit hova, melyik pozícióra neveznek ki. Ezt láthattuk a szocializmusban, Milošević idejében is, s íme, most se mutat mást a tömegtájékoztatási eszközök helyzetképe, hanem éppen azt, hogy az állam nem kívánja folytatni azokat a megkezdett folyamatokat, melyek ezen változtatni tudnának. Mára már odáig fajultak a dolgok, hogy a médiastratégia elkészítése is óriási feladatnak tűnik, melyben – egyebek mellett – elkötelezhetné magát a vezetés a sajtó függetlenségének a biztosítására is.
Mik az okai a korábban elfogadott értékrendszertől történő elállásnak?
– Mindenekelőtt politikai okai vannak. Leegyszerűsítve a dolgokat, elmondható: a jelenlegi helyzet mindenkinek tökéletesen megfelel. A változtatáshoz arra lenne szükség, hogy minden egyes párt lemondjon valamiről, és megszüntesse az adott szerkesztőségre gyakorolt befolyását. A status quo állapotában élünk, választások előtt állunk, s ilyen időkben igen kockázatos lehet lemondani bizonyos haszonról. Nem feltétlenül kell, hogy mindenkinek tetsszen a Belgrádi Rádió Atlantis című műsora, melyet politikai nyomásgyakorlásra megszüntettek, de a mód, ahogyan azt levették műsorról, már senkinek sem nyerheti el a tetszését. A vajdasági tévé hírfeliratozója is valóban hibát követett el, de az már mégiscsak sok, hogy az orosz–szerb barátság megsemmisítőjévé hirdették ki azonnal.
Mi az, ami megváltoztathatja ezt a helyzetet?
– Ha törvényes alapokra fektetve, egy médiastratégia keretén belül sikerülne elfogadtatni a kormánnyal azt, amire egyébként Brüsszel is kötelezi, már beszélhetnénk eredményekről. Ehhez azonban valóban az kell, hogy az állam ne avatkozzon bele a sajtóházak szerkesztéspolitikájába, vagy hogy a programbizottságba ne párt- vagy rokoni alapon jussanak be annak tagjai. Ezzel sem válna azonnal szabaddá a sajtó, de legalább kiszorítanánk az állami felügyeletet onnan, ahol annak egyébként sincs helye. Mindemellett, meg kell még oldani az újságírók anyagi helyzetének kérdését is. Az állam megengedte, hogy nagy külföldi médiamágnások magánosítsanak nálunk, olyan feltételeket szabva az újságíróknak, amilyenek elképzelhetetlenek lennének ott, ahonnan maguk a mágnások jöttek. A belgrádi Ringier Axel Springer esete bizonyára nem egyedülálló, de egy jó példa arra, hogyan kényszerítették az újságírókat arra, hogy minél nagyobb számban mondjanak fel. Effajta viselkedés Németországban megengedhetetlen, mert ott szakszervezetek, s ami még fontosabb, érett politikai közvélemény védte volna meg az újságírókat. Mi, újságírók elsősorban a minél nagyobb publicitás biztosításával járulhatunk hozzá az újságírás helyzetének a javításához. A politikusoknak pedig minél előbb fel kéne ismerniük azt, hogy gond van, s lépniük kéne annak mielőbbi felszámolása érdekében.
