(Fotó: Léphaft Pál illusztrációja)
Hérakleitosztól, aki lemondott papkirályi címéről, mivel szabadon gondolkodó és ebből következően szabad ember szeretett volna lenni, származik az a bölcselet, mely szerint: „Az egyetlen állandó a változás maga”. Ha az olimpiát vesszük a vizsgálódás tárgyának alapjául, nyugodtan mondhatjuk, hogy Hérakleitosz fején találta a szöget, olyan tökéletesen, mint amilyen hibátlan gyakorlatot mutatott be a mindössze 14 éves Nadia Comaneci az 1976-os montreali olimpián, amikor a bíróktól a történelem során elsőként a világon a maximális 10 pontot kapta.
Az ókori olimpiákon csak olyan bajnokok vehettek részt, akik méltónak ítéltettek arra, hogy az istenek szeme előtt megmérettessenek. Ez a mai olimpiákra vonatkozóan annyiban változott, hogy azok lehetnek ott az ötkarikás játékokon, akik egy fárasztó, hosszú és sokszor túlbonyolított selejtezősorozatvalamennyi állomásán jól szerepelnek. Az ókori játékok idején, amelynek kezdetét i. e. 776-ra teszik, a szentély és a környéke szent és sérthetetlen volt, még akkor is, ha minden háború nem is szünetelt abban az időben. Az 1972-es müncheni tragédia (az izraeli küldöttség 11 tagját ejtette túszul a Fekete Szeptember nevű palesztin terroristacsoport. A kiszabadítási kísérlet tragédiába torkollott, az 5 terrorista mellett 9 izraeli sportoló is életét vesztette) és az 1996-os atlantai robbantás (2 ember meghalt, 111 megsérült) óta tudjuk, az ókoriak elképzelése a 20. század végére köddé vált. Ha a két legnagyobb változást keressük az ókori olimpiák és az újkoriak között, akkor elsőként említhetjük, hogy míg az utóbbiak esetében csak a háborúk miatt maradtak el játékok (1916-ban, 1940-ben és 1944-ben), addig az ókorban a keresztény Nagy Theodosius 394-ben „örökre” betiltotta a pogány bacchanáliákat (Bacchus ókori görög isten tiszteletére rendezett féktelen mulatság) idéző ünnepséget. S míg az ókorban tíz hónapos felkészülés után következett az olimpia, teljes önmegtartóztatásban és szüzességben (a sportolók így keményítették meg lelküket és erősítették bátorságukat), addig a 2004-es athéni és a 2008-as pekingi olimpián összesen 230 ezer óvszert (130000+100000) osztottak szét a résztvevők között. A többcsillagos pekingi szállodákban pedig négy hónappal a játékok kezdete előtt már kötelező felszerelés lett az óvszer… Londonban a Reckitt Beckiser Csoport (RB) tulajdonában álló Durex az olimpiai faluban elszállásolt 16 000 sportoló között 150 000 óvszert oszt ki, vagyis egy sportolóra 9 óvszer jut.
Aztán van még egy változás, amit érdemes megemlíteni. Manapság az eredményhirdetés után még várni kell, s az utolsó szó, amikor kiderül, ki is valójában a győztes, a komoly tudással rendelkező, vizeletminta-vétel után megszólaló ellenőröké. A szabályok megszegésére ma legtöbbször a dopping szót használjuk. Az ókorban is voltak olyanok, akik feleltek a verseny tisztaságáért, azért, hogy minden az előírások szerint történjen. A legismertebb görög családok tagjai „delegáltak” összesen tíz tagot a zsűribe, akik szervezték a versenyeket, s kemény ostorcsapásokkal kordában tartották a publikumot. A magamutogató, pályára beszaladó, kissé szegényesen öltözött egyének miatt talán el kellene gondolkodni az ostorral történő rendteremtés visszaállításán, még akkor is, ha a 21. században elsőre ez elég barbár és erőszakos ötletnek tűnik…
A szerb sajtó és a Szerbiai Olimpiai Bizottság már többször is jelezte, bízik abban, hogy a szerbiai sportolók megszerzik az ország 100. olimpiai érmét, mivel eddig 98-at gyűjtöttek. Habár a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) alapokmánya szerint valóban, mint jogutódot, Szerbiát illetik meg az 1920. és 1988. közötti jugoszláv érmek, azonban a NOB éremtáblázatában is külön jeleníti meg a szerbiai, a jugoszláviai és a szerb és montenegrói érmeket. Ez is egy jel, hogy félrevezető azt hirdetni, hogy Szerbia Londonban begyűjtheti 100. érmét, mivel az éremtáblázat szerint Szerbiának összesen három, egy ezüst- és két bronzérme van.
Persze azon is lehet vitatkozni, hogy Tapavicza Momcsilló vagy Momčilo Tapavica? A nádaljai születésű, szerb nemzetiségű sportolót, aki az 1895-ben alakult Magyar Olimpiai Bizottság csapatának tagjaként az 1896-os athéni olimpia tenisztornáján bronzérmes volt, tekinthetjük az első szerbiai versenyzőnek. Amellett, hogy a tenisz során vállsérülést szenvedett, súlyemelésben a hatodik, utolsó helyen végzett, benevezett a birkózásra is, ahol negyedik lett. Tapavicza Budapesten építészetet tanult, s ő tervezte az újvidéki Matica srpska épületét, az újvidéki régi vasúti hidat és a Boka szállodát Herceg-Noviban.
És ha már az építészetet és az olimpiát összekapcsoltuk, akkor nem hagyhatjuk ki Tarics Sándor nevét sem ebből a teljesség igénye nélkül íródó cikkből. Nemcsak azért, mert a San Franciscóban élő építész földrengésbiztos épületek tervezőjeként vált világhírűvé és lett elismert a japánok által is, hanem azért is, mert a tavaly szeptemberben 98. életévét betöltő Tarics, aki az 1936-os berlini olimpián a magyar vízilabdacsapat tagjaként a dobogó legfelső fokára állhatott fel, jelenleg a világ a legidősebb olimpiai bajnoka!
Hivatalosan a harmincadik olimpia kezdődött tegnap Londonban, amely városban 1908. és 1948. után harmadszor rendezik az ötkarikás játékokat. Valójában azonban „csak” huszonhetedszer kerül sor a „Zeusz védelme alatt álló szent nekirugaszkodásra”, mivel az 1916-os berlini, az 1940-es helsinki és az 1944-es londoni a világháború miatt az olimpia elmaradt.
És, hogy mi volt és mi még ma is közös az olimpián szereplő sportolókban? Az, hogy valamennyiüknek egy, dalban is megénekelt céljuk van: Győzni kell, ha meghalunk is. Győzni kell, az angyalát!
