Amikor 1906-ban kiírták a pályázatot az új városháza megépítésére, arról volt szó, hogy barokk stílusú palota készül. Amikor a pályázaton győztes Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti építészek később közölték vele, hogy az épület szecessziós stílusú lesz, a feljegyzések szerint igencsak elkomorodott Bíró polgármester arca, mivel nemcsak a helyi politikai színtéren ütközött ellenállásba ez, hanem Wlassics Gyula kultuszminiszter is kategorikusan kijelentette a parlamentben, hogy nem szereti a szecessziót, s minden erejével azon lesz, hogy megakadályozzon mindenféle építkezést ebben a stílusban. Nem tudni, hogy Bíró Károly polgármester kivel és mit beszélt Pesten – és milyen tanácsokat kapott Marosvásárhely polgármesterétől, akinek már korábban sikerült kiharcolnia a szecessziós stílusú városházát –, de megszerezte az engedélyt, hogy a tervezők által megálmodott, a szecesszió stílusjegyeit magán viselő városháza felépülhessen. Nem a bécsi, a francia vagy az angol szecessziós irányzatot utánozó, másoló építményt, hanem a magyar szecessziós építészet egyik legszebb mintadarabját sikerült felépíteni Szabadkán.
Az 1908-ban kezdődött építkezést politikai csatározások, pletykálkodás kísérte, szörnyű történetek keltek szárnyra a munkálatok során történt halálos balesetekről, ám a híresztelések nem bizonyultak igaznak.
A helyi mesterek szorgalmának, szakmai megbízhatóságának köszönhetően 1910-re már állt az épület, a földszinti luxushelyiségekbe beköltöztek az előző városháza üzlethelyiségeinek bérlői, ám még két évet vett igénybe a belső tér elrendezése. Feljegyezték, hogy Jakab Dezső minden apró részletet maga rajzolt meg. A kalotaszegi jelképkincsből vett stilizált tulipán, szegfű, inda és állatmotívumok mellett ő álmodta meg a tanácsterem híres vitrázsait is, amelyek a magyar történelem nagyjait ábrázolják. Ezek Róth Miksa budapesti műhelyében készültek, a hat magyar király alakját Nagy Sándor neves gödöllői művész tervezte, a többit Róth és ő kivitelezte. Ezek sorsa a későbbi évtizedekben mostohává vált: a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulása után azonnal a pincébe kerültek, majd 1941-től mindaddig, amíg magyar irányítás alatt volt a város, ismét a díszterem ablakaiban pompáztak, ám a partizánok bevonulása után a hatalomnak első dolga volt ismét pincébe vetni Mária Teréziát, Ferenc Józsefet és a magyar történelem nagyjait. Majd amikor valamelyest enyhült a politikai szűklátókörűség, visszahelyezték ezeket a vitrázsokat, de gondosan függönnyel fedték le a történelmi arcképcsarnokot. Fennmaradt a történet – Boško Krstić Városháza, a szabadkai csoda című könyvében olvastam –,hogy egy liberálisabb világszemléletű politikus, Josip Vrhovec 1977-es szabadkai látogatása alkalmával rákérdezett, miért fedi függöny az ablakokat. A magyarázatra, hogy magyar királyok képmásait rejti, állítólag azt válaszolta: „Jaj annak a pártnak, amely üvegkirályoktól retteg.” Ezután eltüntették a függönyöket. De volt is mit „látniuk” ezeknek az „üvegkirályoknak”: még rockkoncerteket is tartottak a díszteremben. Ifjúkoromból megmaradt az emlékezetemben egy este, amikor zene szűrődött ki a városházáról, bekukkantottunk mi is, kiderült, rockkoncertet tartanak, megcsapott bennünket a cigarettafüst, mindenütt sörösüvegek hevertek... Addig nem igazán nyerte el a tetszésemet az épület – középiskolásként kerültem Szabadkára –, mert a szürkére festett városháza földszintjének barokkos vaskosságát, az üzletek és a bank kirakatüvegeit vettem csak észre. A diszkózó fiatalok és a patinás terem kontrasztja döbbentett rá, hogy milyen szép a városháza. Lehet, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor a termet ilyen vandál módon használták, de az eset után néhány évvel elkezdett renoválás óta szerencsére óvják a dísztermet az ilyesmitől. Persze, sok mindent megért a száz éve alatt az épület, még börtön is működött egy ideig a harmadik emeletén (már a tervekben is így szerepelt), vagy megemlíthetnénk a sokak emlékezetében élő tűzesetet is, amikor Sáfrány Imre festőművésznek a városháza tetőterében levő műtermében csaptak fel a lángok.
Az üvegablakok, a műlakatosmunkák, a fafaragások, a Zsolnay-kerámiadíszek, a festett tulipánok mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy néhány éve Szerbia hét csodája közé választották a szabadkai városházát. Ám az itt élőknek, az innen elköltözötteknek mégis a városháza 76 méter magas tornya az, amely Szabadka szimbóluma. Komor és Marcell A torony alatt címet adták a benyújtott pályamunkájuknak, mintha érezték volna, mekkora szerepet játszik majd a szabadkaiak életében ez a torony. Azt keresik izgatottan a helybeliek a tekintetükkel, amikor közelednek a város felé, és azt pillantják meg utoljára, azt őrzik meg emlékezetükben, amikor távoznak innen.
