Bratislav Petković művelődési miniszternek esze ágában sincs leváltani helyettesét, Dragan Kolarevićet, aki Eljött az első szerb kulturális felkelés ideje címmel megjelentetett szövegében összeállította a politikailag megbízhatatlan színészeknek, rendezőknek, íróknak, zenészeknek, tévés személyiségeknek a listáját.
Mi róható fel például a már évtizedek óta következetesen kizárólag a szerelemről éneklő Zdravko Čolićnak vagy zenésztársának, Momčilo Bajagić Bajagának? Vagy olyan kiváló színésznőknek, mint Mira Banjac, Seka Sablić? Mi a vétke Dragan Velikić és Svetislav Basara íróknak? Milyen főbenjáró bűnt követtek el az olyan kitűnő színészek, mint Gordan Kičić, Vojislav Brajović, Svetozar Cvetković, Predrag Ejdus, Branislav Lečić vagy Lazar Ristovski?
Milyen mérce alapján váltak ők Kolarević szemében „a végzetes szerbellenes politika hordozóivá és végrehajtóivá”? Azok kerültek rá a lajstromra, akik Boris Tadićot és Čedomir Jovanovićot támogatták az eddigi választási kampányok alkalmával, akik közreműködtek a Zoran Đinđić című előadásban, s akik a szervezői voltak a nemrégiben megrendezett Miroslav Krleža-napoknak.
De kicsoda Dragan Kolarević, aki ítéletet mondhat mások eszmei-politikai megbízhatóságáról? A kilencvenes években a miloševići rezsim egyik tartópillérének, a Szerbiai RTV-nek az újságírója, az állami televízió akkori híradóinak szerkesztője volt, majd az október 5-ei hatalomváltás után a dokumentumfilm-szerkesztőségben folytatta a munkáját. Most került előtérbe, amikor az új művelődési miniszter a helyettesévé választotta.
A demokrácia egyik ismérve az, hogy mindenki következmények nélkül elmondhatja a véleményét, még akkor is, ha az nem egyezik a hivatalos állásponttal. Szerbiában bajok vannak a gondolkodás és a szólás szabadságával. A közelmúltban Sreten Ugričićnak, a belgrádi Nemzeti Könyvtár igazgatójának a vezetői állásába került, hogy aláírta a petíciót Andrej Nikolaidis montenegrói író megbélyegzése ellen, a médiakampány leállítása érdekében. Ott is a szólás és a vélemény szabadsága került veszélybe. Hiába hördült fel azonban a közvélemény, a demokrata többségű kormány mégis leváltotta Ugričićet (ez a májusi választások előtt fél évvel történt).
Mint ahogyan most, a hatalomváltás után a Dragan Kolarević listája miatti tiltakozások sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy a miniszter felelősségre vonja a helyettesét amiatt, hogy megbélyegzi a másként gondolkodókat, s listájával a szólás szabadságát csúfolja meg, ami egyben a megfélemlítés eszköze is.
Veszélyes dolog a listaállítás, mert ahol nyilvános lajstrom létezik, ott előbb-utóbb titkos is készül a más politikai nézeteket vallókról. Nataša Kandić, a belgrádi Emberi Jogi Alap igazgatója éppen az eset kapcsán nyilatkozta az egyik médiumnak azt, hogy az 1999-es NATO-bombázások és 2000. október 5-e előtt is készültek titkos lajstromok olyanokról, akik veszélyt jelentettek az országra, s állítólag ezeken mintegy 100 név szerepelt.
A kilencvenes években a rezsim által megbízhatatlannak nyilvánított, független értelmiségeik sorra kényszerültek elhagyni az országot. Az egyetemeken ellehetetlenítették a tudományos kutatói és oktatói karrierjüket. Jól emlékszünk még arra, milyen gyanakodva tekintettek a kisebbségiekre, hogy a nemzeti közösségek soraiból állami cégeknél, közintézményeknél vezető pozíciót igen kevesen tölthettek be, s csakis olyanok, akiket a rezsim méltónak tartott erre.
A kilencvenes évek elején a szerb trónörökös testvére, Tomislav Karađorđević ellátogatott az Újvidéki Egyetem valamely fakultására, egy rendezvényre. Az ezt megelőző, szűkebb körben folytatott beszélgetésen dr. Ribár Béla akadémikus, egyetemi tanár is felszólalt. Nyíltan megkérdezte a hercegi fenséget, tudja-e, hogy itt elnyomják a kisebbségeket, s állítását példákkal támasztotta alá. Megemlítette a magyar nyelvű vizsgák, gyakorlatok, a magyar nyelvi lektorátus megszüntetését a Jogi Karon, s azt is szóba hozta, hogy az egyetem karain mennyivel kevesebb a magyar ajkú tanársegéd és tanár a magyar népesség meg a magyar ajkú hallgatók számához képest. Megfagyott a levegő, s a vendéglátók részéről gyorsan elhangzott az akkor is unalomig ismételgetett közhely, hogy a nemzeti közösségeknek sehol a világon sincsenek akkora jogaik, mint nálunk. Ezzel a frázissal kívánták cáfolni a tanár úr adatokkal alátámasztott érveit.
Ha a kilencvenes éveket és a kisebbségeket említjük, óhatatlanul eszünkbe jut Herkóca, ahol elkészült a nemkívánatos horvátok és magyarok listája, s amikor egyes szerb szomszédaik védeni merték őket, a nem megbízható szerbek névsora is megszületett.
Nem véletlen az, hogy a listák kapcsán sokan félnek a kilencvenes évek történéseinek a megismétlődésétől, mert emlékeznek arra is, amikor 1992-ben Šešelj felolvasta a belgrádi tévé megbízhatatlan újságíróinak a névsorát.
Akik átélték azokat az időket, joggal rémülnek meg, amikor olyasmiről olvasnak, hogy nemrégiben Bácson elvették Đorđe Balaševićtól a díszpolgári címet, vagy amikor annak vagyunk tanúi, hogy Újvidéken lefestik a Zoran Đinđić utcanévtáblát.
Nem ártatlan dolog ez, mert fennáll a gyanú, hogy a hatalom különböző rendű, rangú tisztviselőinek megnyilvánulásai azt vetítik előre, amire a jövőben a közéletben számítani lehet. Ez olyan jel, olyan figyelmeztetés, ami mellett nem szabad szó nélkül elmenni, amit nem szabad annyiban hagyni. Nem tudom, a szerb irodalomban megfogalmazta-e már valaki ezt olyan zseniálisan, mint ahogyan a magyar költészetben Babits Mihály, amikor leírta örök érvényű sorát: „vétkesek közt cinkos, aki néma”.
