A belgrádi Atelje 212 színházban a színészek és az igazgató közötti elmérgesedett viszony Kokan Mladenovićnak a vezetői funkcióból való távozásával zárult. Miközben zajlott a két fél között az egymásra mutogatás, Mladenović azt nyilatkozta, hogy igazgatói megbízatásának három éve alatt több mint 40 szerepet utasítottak vissza színészei azért, mert más színházakban játszottak, illetve a filmfelvételt, tévéfilm-forgatást fontosabbnak tartották.
Van olyan színész az Atelje 212-ben – állítja az azóta már lemondott igazgató –, aki egyéb kötelezettségei miatt már hat éve egyáltalán nem lépett színpadra ebben a teátrumban, ahol havonta felveszi a fizetését. Ez tetemes anyagi kárt okozott, mert egy-egy szerepre máshonnan kellett színészeket szerződtetni. Dragan Đilas, Belgrád polgármestere eldöntötte, hogy példát statuál, megbünteti nemcsak az Atelje 212-nek az igazgatói önkényuralom ellen lázadó színészeit, hanem minden fővárosi színházban „rendet tesz”.
A belgrádi polgármester elképzelése szerint a fővárosi színészek köztisztviselői státusba kerülnek, meghatározott kötelezettségekkel. Jó hivatalnok módjára engedelmességgel tartoznak feljebbvalóiknak, mert nem utasíthatnak vissza szerepet, és nem játszhatnak másik színházban, ha az anyaszínházukban egyetlen előadásban sem szerepelnek. Akinek nem tetszenek ezek a feltételek, az legyen szabadúszó – így a polgármester.
Egy bürokratikus intézkedéssel akar rendet csinálni, teljesen elfeledkezve arról, hogy a színészek a „másként működők” csoportjába tartoznak. Nagyfokú érzékenység jellemzi őket, csak így tudják az irodalmi művekben szereplő érzéseket magukon átszűrve visszaadni a színpadon, csak így tudnak olyan színházat csinálni, amely tükröt tart a társadalom elé. A színház, a színész megrázó, elemi erővel ébreszti rá a nézőt, hogy hogyan élünk, segít, hogy viszonyulni tudjunk a mindennapi valósághoz, el tudjuk benne helyezni magunkat, igyekezzünk változtatni rajta. A színész, mivel az idegrendszerével dolgozik, érzékenyebb az átlagpolgárnál, nehezebben viseli el a kötöttséget, a kényszert. Tudjuk jól, a világ minden színházában ugyanúgy mint az élet minden más területén – vagy sokkal erősebben –, a szimpátia és az ellenszenv a döntő tényező, a mozgatórugó. Néhány kiemelt színész kapja a főszerepeket, és vannak, akik kispadra kényszerülnek. Persze, a fővárosi színészek olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy őket filmszerepre is hívják, meg tévéjáték is készül hébe-hóba, de azért a belgrádi színésztársadalomban is azok vannak túlsúlyban, akik szenvednek attól, hogy évről évre csak néhány mondatos szerep jut nekik minden előadásban, a filmvászonról pedig nem is álmodhatnak.
Talán tíz éve, amikor nagy vehemenciával kezdtek neki a színházi törvény írásának – amely azóta sem készült el – óriási felháborodást váltott ki színházi körökben a felvetés, hogy legyen minden színész szabadúszó és egy-egy évadra, vagy produkcióra szerződjön egy-egy társulathoz. Ez létbizonytalansághoz vezetne a színészek részéről, hisz azóta tovább romlott az ország anyagi helyzete: az állam és az önkormányzatok a meglevő színházakat is igen nehezen pénzelik, tehát új színházak nemigen nyílnak, holott évente diplomás színészek, rendezők újabb generációi kerülnek ki a színiakadémiákról, akik nem tudnak elhelyezkedni. A színházlátogató közönség magvát képező értelmiségiek, fiatal szakemberek tízezrei hagyták el az elmúlt húsz évben az országot, másutt keresik az érvényesülési lehetőségeket, és más városokban járnak – ha járnak – színházba, hangversenyre, kiállításokra.
A jövő évi költségvetés 0,62 százalékát fordítaná a kormány a kultúrára, míg Montenegróban a büdzsé 2,5 százalékát különítik el e célra. Kétség nem fér hozzá, hogy jövőre Szerbiában ezekből a morzsákból milyen kevés pénz jut könyvkiadásra, filmgyártásra, színházi produkciókra. S földrajzilag minél távolabb van egy színház, kulturális intézmény a fővárostól, annál kevesebb jut neki a mind kisebb kalácsból. S az már bizonyos, hogy a szabadkai Népszínház építkezésének folytatásáról nem is álmodhatunk...
A színházak fenntartása, az előadások előállítása elképesztően sok pénzt emészt fel. A mindinkább eluralkodó pénztelenség közepette a színházak is kénytelenek lesznek jobban alkalmazkodni a piac törvényeihez, s azt adni, amit „kér a nép”, amit igényelnek azok a szerbiai polgárok, akikről egy minapi felmérésből kiderült, hogy 60 százalékuk igen ritkán vesz könyvet a kezébe, 36 százalékuk bevallja, vállalja, hogy nem szeret olvasni.
Félő, hogy nagyon sok kompromisszumot kell megkötniük a jövőben a színházak vezetőinek: túlsúlyba kerülnek a szórakoztató/kommersz előadások, amelyekre hajlandóak lesznek jegyet váltani a kereskedelmi tévécsatornák műsoraihoz szokott, azt igénylő szerbiai lakosok. Könnyen megtörténhet, hogy az állami, városi hatalommal szembeni erősebb anyagi kiszolgáltatottság miatt a kritikus hangvételű, bátor előadások helyett elsősorban a kommersz, a habkönnyű szórakoztatást merik felvállalni a színházak.
