Fekete J. József kollégánk immár egy hete egy valódi székely bicskát tudhat a magáénak. A minap vette át ugyanis Csíkszeredán a Székelyföld irodalmi folyóirat Székely Bicskarend díját, amellyel természetesen egy míves bicska is jár. Nem plecsnivel, éremmel, hanem ezzel tüntetik ki a folyóirat számára fontos, jelentős határon túli alkotókat. Az eddigi díjazottak között van például Bella István, Buda Ferenc, Nagy Gáspár, Szálinger Balázs, Zalán Tibor. Amikor idén a zombori írónak, irodalomtörténésznek, kritikusnak a Székelyföldben megjelent kritikasorozatáért ítélték oda az elismerést, a csíkszeredai folyóirat szerkesztői valószínűleg nem tudták, hogy Fekete J. Józsefet a '80-as években egy alkalommal éles szókimondásáért valaki bugylibicskás kritikusként aposztrofálta lapunkban.
Vajdasági, magyarországi lapokban publikálsz, íme kiderült, hogy Székelyföldön is találkozik az irodalomértő/kedvelő olvasó az írásaiddal. Érezted valaha is hátrányát, hogy nem a pesti belvárosban élsz és dolgozol, hanem Zomborban, és a mindennapi (újságírói) munkád során a nyugat-bácskai falvakat járod?
– Nincs szebb hely Nyugat-Bácskánál, illetve van, de pimasz lokálpatriotizmusom révén ezt inkább elhallgatom. A szülőföld az szülőföld, a világ többi része inkább élmény. Nyugat-Bácska talán a szívem csücske, de inkább mondanám, maga a szívem. Kérdésedre válaszolván mondom, a Vajdaságban egyre kevesebbet publikálok, és úgy tűnik, ez továbbra is valami eltűnő tendenciát mutat majd. Budapesten valóban jelen vagyok néhány irodalmi fórumon, de számomra fontosabb, hogy írásaim megjelennek Baján, Kecskeméten, Békéscsabán, Miskolcon, Győrött, Tatabányán, Marosvásárhelyen, Csíkszeredán stb. Úgy tűnik, a Trianon által elválasztott nemzetrészek mindegyik régiójában jelen vagyok, vagy voltam, s bízom benne, leszek. A csíkszeredai Székelyföld és a marosvásárhelyi Látó több mint egy évtizede közli írásaim, tehát nem valami friss dologról van szó. Pesten nem tudnék élni, mint ahogy Belgrádban sem, nekem még Újvidék és Szabadka is túl nagy. Bodor Ádám írta, vagy mondta valahol, valamikor, hogy a centrum mindig periféria, és én is vallom ezt a meglátását. Nagyon jó nekem a periférián, mert innét, Zomborból, sokkal jobban belátható a centrum – értsünk ez alatt bármit is –, mint a zsivajgó tömegből.
Hány órából áll a nap számodra? Rengeteget írsz a Magyar Szó különböző rovatainak, egy egész régió gondjait, eseményeit kell felölelned, a Kilátó is rendszeresen közli kritikáidat. Emellett könyveid jelennek meg, s mint már szóba került, más lapokban is publikálsz. Mindeközben jut időd mindenre, még a Berta Ferenc Zsebszínházra és főzőcskézésre is.
– Sajnos számomra is ugyanannyi óra jut egy napból, mint mindenki másnak. Szerencsém viszont, hogy otthonról dolgozom, nem kell bejárnom a szerkesztőségbe, és nem terhel adminisztratív kötelezettség. Közel három évtizeden át a Zombori Rádió szerkesztőségét vezettem, ott találtam mindig szabad perceket az írásra, most, hogy a Magyar Szó tudósítója lettem, igyekszem megtartani a szerzői autonómiám, vélvén, hogy jól ismerem a helyi történéseket, és ennélfogva igyekszem távol tartani a szerkesztőket attól, hogy témákat találjanak ki számomra. Viszonzásul minden szerkesztő igényét igyekszem önkezdeményezéssel kielégíteni. Az irodalmi tevékenységhez pedig adott az életritmusom, hajnali három-négy órától már jól lehet olvasni vagy írni, nyolc órától újságot írni, terepet járni, hétfő esténként a Zsebszínház ügyeivel bíbelődni, ami ugyancsak problémamentes, hiszen az elnökség egyben baráti kör is, fantasztikus munkatársakkal.
Jut elegendő időd olvasásra? Gondolom, a tévékészülék számodra egy bútordarab csupán.
– Hát igen, a tévét csak akkor nézem, ha nincs bekapcsolva. Olvasni meg mindig és bárhol lehet. Ezzel az interjúval is olvasás közben szakítottál meg, de tudd, az olvasás soha nem pótolja a személyes kapcsolatot, a beszélgetést, a barátságot.
A kritika a kedvenc műfajod? Milyen a jó kritika?
– Nem, azt hiszem már nem a kritika a kedvenc műfajom, inkább az irodalomról szóló beszéd lazább, de ugyanúgy fegyelmezett műfaja, a kisesszé. Legutóbbi kritikakötetem megjelenését voltaképpen nem is akartam, a kiadó állhatatosságának köszönhetően látott napvilágot. Aztán persze örültem neki. Innentől fogva, bár heti rendszerességgel írok kritikát, inkább a szépirodalom vizeire szeretnék evezni. Lehet, hogy ez a szándék már valami időskori késztetés, de én egész életemben csak azt csináltam, amihez kedvem volt, amit szerettem volna. Hogy milyen a jó kritika? Oldalakon át értekezhetnénk erről, lenne bőven pró és kontra érv. Úgy másfél évtizede meggyőződésem, hogy a dorongot félre kell tenni. Mellékesen jegyzem meg, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben egy május elsejei számban Turi Tibor bugylibicskás kritikusként aposztrofált a Magyar Szóban. Ma úgy tartom, nem írok arról, ami nem tetszik, ez is vélemény. Nem szeretem azt a kritikát, amely személyiségzavarában átevez az irodalomtudomány valamelyik iskolájának elméleti vizeire. A kritikus legyen birtokában az irodalomtudományi ismereteknek, de ez ne vetüljön ki deklaratív módon az írására. Ha ír egy műről, akkor vagy kínálja azt az olvasónak, vagy riassza el tőle, de a véleményét ne a mű és a szerző ledorongolásával fejezze ki. Legyen olvasóbarát.
Az internet áldásos hatása az, hogy a publikálási lehetőségek így kitágultak és lám, Csíkszereda is a publikálás szempontjából egy szemhunyásnyira van?
– Nem ennyire egyszerű. Az interneten bárki publikálhat. Én olyan folyóiratokkal működöm együtt, amelyek ugyanolyan komolyan veszik a szakmát, mint az internet megjelenése előtt. Van szerkesztői koncepciójuk, szerkesztőjük, olvasószerkesztőjük, lektorálják a szövegeket, a kefelevonatot (ma persze már nem így hívják), megküldik korrektúrára a szerzőnek, komoly műhelymunka folyik. Az internet puszta médium ez esetben, ami lehetővé teszi a gyors kommunikációt.
– Nem. Orvos akartam lenni, apám katonát, pilótát akart nevelni belőlem. A vér látványától elájulok, tériszonyom és magassági fóbiám van. Így maradtam a síkságon, és a bugylibicskával is csupán szalonnázni szoktam. Azt hiszem, egyike lehetek azoknak a ritka embereknek, akik úgy hiszik, jól érzik magukat a bőrükben. Persze teszek is ezért.
n Ma ,,versenyhelyzetek” vannak, mindenki úgy viselkedik, mint a filmekben a rohanós, idegbajos amerikai menedzserek. Van idő ráérősen beszélgetni, irodalmi barátságokat ápolni?
– Nem ismerem az irodalmi barátság fogalmát. Nem is tartozom semmilyen irodalmi körhöz, szekértáborhoz, van ahol elfogadnak, van akit elfogadok. A barátság és a barátkozás emberi kategória, még akkor is, ha történetesen irodalmárokról van szó. Sajnos az idő bedarálta a csevegés fogalmát, fölpörgött a tempó, de számomra megadatott, hogy innét a perifériáról évi két-három alkalommal napokat töltsek együtt szellemtársaimmal. Ajándéknak számítanak ezek az együttlétek, ugyanakkor ajándék a magány is.
