Igazi parlamenti valóságshow vette kezdetét szombaton a legnagyobb ellenzéki párt képviselőházi klubjában, a haladók és más ellenzékiek által szervezett nagygyűlést követően. Egy olyan valóságshow, amelyben igazán azt sem lehet tudni, mi lesz a főnyeremény. Az, amiért a harc folyik, már nem biztos, hogy érdekel valakit is, a pártokat sokkal inkább az foglalkoztatja, milyen új taktika bizonyul majd helyesnek holnap-holnapután, mivel lehet még valamelyest életben tartani a fáradt közvélemény egyébként is kókadozó figyelmét. Ennek érdekében most már a betegesség határát súroló lépésektől sem riadnak vissza.
Mit is követel valójában az ellenzék (helyesebben a haladók pártja) a hatalmi pártoktól (pontosabban a Demokrata Párttól – Nikolić egyik kijelentésében világosan fogalmazott: számára elég lenne az is, ha a DP elnökeként Tadić egyszerűen közölné, akár a média útján is, csakúgy lazán, az előrehozott választások időpontját)? Nem választásokat követelnek. Azt követelik, hogy a következő választások mindenképpen előrehozott választások legyenek, s azt, hogy az általuk felkínált időpontok egyike legyen a nyerő, még akkor is, ha az égvilágon semmi értelme sincs azok előrehozott választásokként történő lebonyolításának: néhány röpke hónap múlva amúgy is eljönne már az igazi választások ideje. Hogy miért fontos Nikolićéknak, hogy mindenképp rendkívüli választásokat tartsanak Szerbiában, arra nem nehéz ráeszmélni: politikai sikerük-kudarcuk függ tőle, erre tették fel politikai pártként megkezdett működésük alapjait, ez volt az, amivel szavazókat vonzottak hónapokon át, s ez lehet az, amin nagyot buknak, ha nem úgy lesz, ahogyan azt már jó ideje fenyegetőzve mondogatták. Ebből a perspektívából valóban nem az a lényeges, hogy sor kerül-e a választásokra, hanem egyedül az, hogy milyen választásokra fog sor kerülni, csupán a komikus határvonalat nem szabad átlépni, arra már vigyázni kell: hogy például ne két héttel a rendes választások előtt legyenek az előrehozottak, azzal már nem lehetne kampányolni, legfeljebb komédiázni.
A haladók szavazótábora, egyelőre, nem nagyon akar belegondolni, valójában mit is követel. Abba, hogy a választások követelésével múlt el történetesen az az idő, mely egyáltalán indokolttá tenné a rendkívüli választások kiírását. Nikolić szombati döntése egyben arra is szolgál, hogy ne is kelljen híveinek ilyesmin gondolkodniuk.
A demokraták mindenesetre úgyszintén jól eljátszották kapott szerepüket. Elővették az Európai Uniót (a megváltozott radikálisoknak, tudták, éppen ez az akhilleuszi pontjuk, melyre a szakadást követően az ádáz ellenségként feltüntetett maradi radikálisoktól való különbözőségüket építették), s meghosszabbították kissé a választásokat megelőző játszmát. Kormányt csökkentettek, átalakítottak – még egy rövidre sikerült színjáték abban az elkeseredett harcban, melynek végeredménye minél hosszabb kormányzás kell, hogy legyen.
S mindezen, valahol a kulisszák mögött, nagyot röhögnek a beavatottak. Ők tudják, hogy az előadás még tart, pontosan tudják, mikor lesz vége, pontosan ismerik a végkifejletet is, s azt is tudják, a forgatókönyv már jó régen megíródott. Ha valami véletlenül nem a tervek szerint megy, a színészek rögtönöznek egy kicsit, elvégre ettől számítanak tökéletes színészeknek, ezért szerződtetjük őket folyamatosan, háromévente-négyévente. Ugyanazokra az arcokra vágyunk, ugyanazokra a sablonokra, drámai fordulatokra, hiszen egy olyan országban, ahol az érdeklődés középpontját a magas komédia képezi, fontos, hogy minőségi legyen a mindenkori előadás.
