A haladók és köréjük gyűlt ellenzéki szövetségeseik politikai győzelemnek, más pártok és elemzők pedig politikai cirkusznak minősítették Tomislav Nikolić éhség- és szomjúságsztrájkját. A haladók szemszögéből talán nem is annyira fontos, hogy melyik nézet áll közelebb a valósághoz, mindaddig, amíg pontszerzést tesz lehetővé az egész történet. Csakhogy, bizonyos vélemények szerint, a pártelnök lépése, a ki nem harcolt, mégis közelgő választásokat figyelembe véve sem számított mindenképp telitalálatnak, s az is elképzelhető, hogy a haladók elszánt szavazóinak még erőteljesebb lekötése mellett, a visszafogottabb szimpatizánsok számának csökkenését is előidézheti. Đorđe Vukadinović politikai elemzővel a bő egyhetes „kórházi filmsorozat“ eredményeiről, következményeiről beszélgettünk.
Hogyan reagáltak maguk a haladók Nikolić lépésére?
– Úgy gondolom, zavartan, s nem túl lelkesen fogadták a pártelnök éhségsztrájkkal kapcsolatos bejelentését. Ez azonban még nem feltétlenül kell, hogy jelentse a szavazatok elvesztését is. A szavazótábor úgynevezett kemény magjának a hozzáállása nem volt kérdéses, az mindenképp kiáll a párt döntése mellett. A problematikusság kategóriájába a szimpatizánsok és a bizonytalan szavazók tartoznak, úgy néz ki, van rá esély, hogy ezek némileg eltávolodjanak a párttól ezek után.
A sztrájk ideje alatt mennyire volt érthető annak célja? Attól a ponttól, hogy azonnali választások kellenek, végül olyan kijelentésekig jutottunk el, hogy a választások időpontja nem is lényeges.
– Nem definiálták kellőképpen a célokat. Azok, szerintem, még a pártelnök előtt sem voltak világosak, nemhogy a szavazók előtt. A Szerb Haladó Párt erejét azonban nem is Tomislav Nikolićnak vagy Aleksandar Vučićnak a tettei táplálják, hanem sokkal inkább a jelenlegi hatalommal, életkörülményekkel szembeni nagy elégedetlenség. Ebben az értelemben azt is mondhatjuk, hogy ez az erő nem csökkent, mert az elégedetlenség ma is ugyanúgy jelen van, mint a sztrájk előtt, függetlenül attól, hogy azt megértették, támogatták-e egyáltalán maguk a haladók is, hogy a szélesebb értelemben vett választókról ne is beszéljek.
A párt elnökhelyettese mégis győzelemről beszélt. Milyen értelemben nevezhetjük győzelemnek az éhség- és szomjúságsztrájkot?
– Győzelemnek, mindezt, nem lehet nevezni, kivéve, hogy hosszú ideig a figyelem középpontjában volt a párt, s egy politikai tömörülésnek minden publicitás jól jön. Másféle győzelmet nem látok ebben a nyolc napban. A polgárok többsége nem tartotta indokoltnak, hogy valaki éhségsztrájkot folytasson ma a teszem azt nyolc-kilenc hónap múlva esedékes választások miatt.
Hozott-e ez a sztrájk bármilyen változást is a hazai politikai színtéren, indokoltnak nevezhetők-e azok a kijelentések, melyek szerint Szerbia, ezáltal, visszafordíthatatlanul megváltozott?
– Nem változott meg sok minden, de az igaz, hogy a helyzet az eddigiekben látottaknál is feszültebbé vált, mind az ellenzék, mind pedig a kormánytöbbség soraiban. A haladóknak sikerült a legerősebb ellenzéki pártként elfogadtatniuk magukat a többi párttal – talán ez is egyike a sztrájk kevés sikereinek. Igaz, eddig sem tért el sokban a helyzet, de ez a sztrájk, mely, mellesleg, nem az európai, vagy tipikus politikai módszerek egyike, olyan képet teremtett, melyben az SZHP valóban a legmarkánsabb ellenzéki pártnak tűnik.
Jelentheti-e a sztrájk efféle befejezése azt, hogy Szerbiában nem lesznek rendkívüli választások?
– Igen, jelentheti. A haladók fő célja nem is a választások kiíratása volt, hanem helyzetük megszilárdítása. Az előrehozott választásokra pedig úgy tekintettek: ha sikerül, sikerül.
– Hogyan kell akkor mégis értelmezni Ivica Dačićnak, a kormánykoalíció részét képező Szerbiai Szocialista Párt elnökének azon kijelentését, mely szerint az államelnök helyében azonnal kiírná a választásokat?
– E nyilatkozatot még sokan sokféleképpen értelmezik majd, s a vélemények között, bizonyára, lesznek olyanok is, melyek az új partnerek keresésének nyilvánítják majd e mondatot. Véleményem szerint azonban nincs ekkora hordereje e kijelentésnek.
