Jó lenne egyszer Szerbiában is elkezdeni észérvek alapján döntéseket hozni, azokat figyelembe véve politizálni, irányítani. Ehhez, persze, mindig fel kellene mérni, mi számítana a lehető legjobb megoldásnak, s nemcsak a döntéshozás pillanatában, hanem jócskán azon túl, úgymond, hosszú távon is. S mindettől sokkal könnyebb csupán követni az aktuális politikai trendeket, figyelemmel kísérni a közvélemény álláspontját, s, úgymond, kiszolgálni azt. Ez biztos szavazatokat hoz: a köz érdekeit ugyan nem mindig szolgálja, de a választásokon, mégis számtalan karikát eredményezhet a jelölt sorszáma előtt. Nagyon kevés olyan politikus van Szerbiában, aki, nem törődve a közvélemény örvényszerűen magával sodró véleményével, függetlenül attól, hogy az helyes vagy helytelen, a saját véleményének próbál hangot adni. Vagy ha finomabban szeretnénk fogalmazni: kevés hazai politikus magánvéleménye tér el bármely kérdést illetően is a szavazótábor közismert véleményétől – legyen szó akár évtizedes, berögződött, akár új, győztesként kikerült politikai álláspontról.
Gondoljunk csak a Koszovóval kapcsolatos szerbiai politikákra, néhány évvel ezelőtt szinte nem is lehetett hallani a valóságot legalább elismerő, abba beletörődő nézeteket, csak a közvélemény-kutatások eredményeit kiszolgáló elképzeléseket hallhattuk. A közvélemény „lágyulásával” ma már kissé merészebb kijelentések is napvilágot látnak a sajtóban azoknál, akik egy ideje még a ma mondottak ellenkezőjét szajkózták.
Hasonló a helyzet az ország NATO-csatlakozásával kapcsolatban is. A parlament 2007 decemberében olyan döntést hozott, mely az ország katonai semlegességét definiálja. A döntés szinte teljesen felesleges volt, hiszen egyetlen nagyobb politikai párt sem tűzte ki célul az északi-atlanti közeledés mielőbbi megvalósítását. A határozat valószínűleg az akkori hatalmi koalíciót akarta kissé megerősíteni, hiszen már akkor is jól lehetett ismerni a szerbiai polgárok ezzel kapcsolatos véleményét.
A polgárok meglátása, ha kissé az efféle felmérés mögé kukkantunk, nem is lehet másmilyen. Megváltoztatásra senki sem törekszik igazán, a polgárok többsége pedig aligha fogja, csak úgy, egyszerűen módosítani a véleményét, amikor hazai terepen nem is igen csapódik le egyéb a NATO-val kapcsolatban, mint a jogilag megkérdőjelezhető akciók és Szerbia bombázásával való szüntelen párhuzamvonás. Amikor a polgárok meglátásának a változásáról beszélünk, természetesen nem egy új ötlet, álláspont rákényszerítését kell alatta érteni. De ott, ahol nem igazán lehet tudni, mi is valójában ma az észak-atlanti szövetség, ahol senki sem akar tárgyilagosan szólni arról, az elmúlt fél évszázadban mivé fejlődött a NATO, nem is lehet elvárni azt, hogy egy teljes agymosás kísérte bombázást követően, akár tizenkét évvel azután is, bárki támogassa az ország belépését. A NATO-ra itthon egyesek úgy tekintenek, mint a múlt század második felét jellemző kétpólusú, viszályhangulatú világban, mások pedig a Szerbiát ért károk lencséjén keresztül szemlélik a katonai szövetséget. S valahogy így tekintenek minden bizonnyal a katonai semlegesség gondolatára is, az el nem kötelezettek régies szelleme hatja át az elképzelést még ma is.
A politikai pártok többsége 2011-ben is a semlegességre, a képviselőházban elfogadott, érvényben lévő, s megváltoztathatatlannak beállított határozatra hivatkozik, ha a csatlakozás témáját említi valaki. Azok a pártok, amelyek nem merik ilyen biztosan kijelenteni, hogy Szerbia éppenséggel mindig ilyen semleges, vagy legalábbis annak mondott szerepben fog tetszelegni, egyszerűen előveszik tarsolyukból a nép akaratát: majd egy népszavazáson eldől, nekünk mindegy – mondják.
A népszavazás pedig, a jelen pillanatban, határozott nemet hozna eredményként, hisz a legfrissebb felmérés szerint a csatlakozást a polgárok mindössze 15 százaléka támogatná, 61 százalékuk ellene szavazna, összességében pedig a megkérdezettek háromnegyedének van rossz véleménye a szervezetről. Pedig lehet, hogy az ország, ezáltal, megint néhány életbe vágó lehetőségről maradna le: az európai integrációs folyamat felgyorsításának, egy újabb elszigeteltség elkerülésének, s a sokszor kívánt modern, jól felszerelt védelmi rendszer megalapozásának a lehetőségeiről, mindenesetre, biztosan.
