(Fotó: Ótos András)
„Mellettünk vannak, nap mint nap találkozunk velük. Rájuk nézünk, de nem látjuk őket. Hallatják hangjukat, mi mégsem halljuk azt meg. Mindeközben keményen megküzdenek minden egyes nap túléléséért, s türelmesen várják, hogy egy jóakaratú szem rajtuk is megakadjon..” Az utcán élő és dolgozó gyerekek problémája sokkal kiterjedtebb társadalmi gond, mint azt első ránézésre gondolnánk. Megoldásához semmiképp sem lehet elegendő egy-két szervezet munkája.
Az újvidéki Ökumenikus Szeretetszolgálat (EHO) az idézett néhány mondattal szeretne rámutatni arra, hogy a közvélemény megváltozása elengedhetetlen az utcán élő, dolgozó gyerekek helyzetének jobbra fordításához. Amikor tavaly februárban megkezdte működését a szolgálat menedékközpontja, ahol az ilyen utcai sorsot élő gyerekeket fogadják be, s a tisztálkodás szavatolása mellett pszichológus, orvos, jogász is foglalkozik velük, a program kezdeményezői mintegy 25 gyerek részvételére számítottak. Ezekhez az elvárásokhoz képest ma 194 gondozottjuk van, további 263 gyerekkel pedig a város különböző pontjait járó volontőrök révén tartja a központ a kapcsolatot. Az egyik elsődleges cél ezeknek a gyerekeknek az esetében a minél hatékonyabb egészségügyi ellátás előfeltételeinek a megteremtése, illetve a hiányzó okmányok megszerzése, melyek nélkül egyéb jogaikat nem valósíthatják meg. A segítséget igénylő utcagyerekek számának ilyen iramú növekedése, továbbá a számukra elérhetetlennek tűnő, egyébként viszont mindennaposnak számító szolgáltatások biztosítása miatt indította el az Európai Unió civil szervezeteknek szánt támogatására támaszkodva újabb projektumát a szeretetszolgálat, melynek célja a szociális összetartozást erősítő diszkriminációmentes politika kidolgozása, fejlesztése.
– A menedékközpontba azok a gyerekek jönnek, akik kénytelenek az utcán dolgozva túlélni a mindennapokat. Amikor azt mondom, hogy „dolgoznak”, mindenekelőtt a még felhasználható kidobott tárgyak begyűjtésére, vagy a szabad parkolóhelyek figyelésére gondolok, amiért aztán bizonyos fizetséget kapnak. Közülük sokan kéregetnek. Ezek a legtöbbször igen szegény családok gyerekei, akik sok esetben szüleikkel együtt végzik az említett „munkát” – mondta el lapunknak Daliborka Batrnek Antonić, a szeretetszolgálat projektumának koordinátora.
Sajnos, nem számítanak ritkaságnak a szülők visszaélései sem, amikor bizonyos munka elvégzésére kényszerítik a gyerekeket, legyen szó „egyszerű” kéregetésről, vagy szexuális szolgáltatások nyújtásáról. Ezekben az esetekben talán a leglényegesebb a közvetlen környezet gyors reakciója. A menedékhely, ilyen információk tudatában, értesíti a szociális munkaközpontot az esetről, civil szervezetként többet nem is tehet. Ezen a ponton már az illetékes szervek, tágabb értelemben pedig az állam elszántsága játszik fontos szerepet, ami, sajnos, hagy némi kivetnivalót maga után.
„SENKI SEM SEGÍTHET”
A kezdeményezés keretében készült el az első újvidéki felmérés az utcagyerekek életkörülményeiről. A szeptember és október folyamán elvégzett kutatás összesen 29, háromtól tizenöt tagot számláló családot ölelt fel. Kétharmaduk, úgymond, „saját házában” él, ami voltaképpen annyit jelent, hogy van hol meghúzniuk magukat. Az 55 szülő közül mindössze egy volt állandó munkaviszonyban, öten feketéztek, ami többé-kevésbé biztos bevételt jelent. A családok kilencven százalékában legalább egy gyerek szintén „dolgozik”: gyűjtöget, kéreget, parkolást segít. A gyerekek 47 százaléka iratkozott be iskolába, 20 százalékuk különleges tagozatra, 20 százalékuk felnőttek általános szintű képzésére jár. Tíz százalékuk sehova sem iratkozott be. Megkérdőjelezhető, hogy a különleges tagozatra járók okkal vannak-e ott.
A felmérés megállapította, hogy a gyerekek 92 százaléka élte át a diszkrimináció valamely formáját, legtöbbjüket verbális támadás érte, de 20–25 százalékuk fizikai támadás áldozata is volt már. Az iskolapadokban ülő gyerekek többsége átélte a szóbeli diszkriminációt, húsz százalékuk pedig a tanító döntésének köszönhetően azt is megtudta, mit jelent az ok nélküli kiközösítés – magyarázat nélkül külön padba ültették őket.
A kérdezők jövőjüket illetően is faggatták a gyerekeket: mindössze arról álmodnak, hogy egy napon állandó munkájuk lesz, sofőrként, fodrászként, utcaseprőként dolgozhatnak majd.
– A gyerekeket határozottabban kellene támogatni az oktatási rendszerbe való bekapcsolódásról meghozott döntésükben. Az iskolákban sokszor szinte megkönnyebbülnek, ha egy ilyen gyerek nem jár tovább: nem kell vele bajlódni. Ezek a főként roma családokból származó gyerekek fokozottabb figyelmet igényelnek. Az egészségügyi ellátásukkal is többet kéne foglalkoznunk: az esetek többségében félnek kisebb gondok miatt orvoshoz menni, mert attól tartanak, hogy elutasítják őket, ha nincs betegkönyvük és ha „nem eléggé betegek”. Éppen emiatt, meglehetősen magas a kórházi kezelést igénylő megbetegedések száma – mondta el lapunknak Vladimir Mihić, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Pszichológiai Tanszékének docense, a felmérés vezetője.
Meglehetősen nyitott, beszélgetésre kész családokról van szó – számoltak be a kérdezők. Szomorú tény, hogy harminc százalékuk úgy tartja, sorsukon már senki sem segíthet.
NEM LÉTEZŐ KATEGÓRIA
A tartományi ombudsman által tegnap közzétett kutatás eredményei is igazolják, hogy intézményeink egyelőre nem tudnak megfelelő választ adni az utcán élő vagy dolgozó gyerekek problémájára. A kéregető gyerekekkel foglalkozó felmérés a szociális központok, a rendőrség és a gyerekekkel foglakozó nemkormányzati szervezetek bevonásával készült, s megállapította, hogy maga a koldulás mint társadalmi jelenség nem is létezik kategóriaként sem az előírásokban, sem a szociális munkaközpontok nyilvántartásában. Általában viselkedésbeli rendellenességként vagy szabálysértésként kezelik a problémás eseteket.
– A kéregetők általában 6 és 10 év közötti fiúgyerekek, a legnagyobb számban a városokban vannak jelen, de azt, hogy pontosan mennyien – éppen a kategorizálás imént említett hiánya következtében – nem lehet megmondani. Az illetékes szervek csupán akkor reagálnak a kolduló gyerekek ügyében, ha problémát kezdenek jelenteni környezetük számára – fogalmazott Marija Kordić gyermekjogvédelmi ombudsmanhelyettes.
A jelentésből, mint mondta, kiderül, hogy az adott eset lezárását követően sem a rendőrség, sem a szociális központ nem követi tovább az illető gyerek sorsát.
Az ombudsman irodája mindenekelőtt a jogi keret szélesítését tartja fontosnak a gyerekek koldulástól való védelme érdekében. Ehhez azonban szükség lenne az illetékes intézmények, szervezetek szakértőinek szorosabb együttműködésére is. Csak ezeknek a lépéseknek a megtételével várható el az, hogy a szakmai és a szélesebb értelemben vett köztudatba is beépüljenek a gyerekek koldulásának negatív társadalmi következményei.
