Ahogyan azt Miloš Vasić politikai elemző, publicista legújabb írásának bevezetőjében megjegyzi, a szerbiai háborús veteránok helyzetének rendezése, illetve maga a témával való foglalatoskodás eleve kényes, kellemetlen, sőt lehangoló lehet – ez az egyik oka annak, amiért az állam sem törekszik a kérdés rendezésére, még ha több mint egy évtized el is telt a legutolsó háború óta. Még egy tény nehezíti a veteránok ügyének megoldását: Szerbia, tulajdonképpen, nem is háborúzott. Hivatalosan nem. Ezért nem csoda, ha a háborúkban mégis részt vett mozgósítottak egy része még ma sem kapta kézhez a katonakönyvecskét, azok pedig, akiknek azt visszaadták, nem háborúban, hanem csupán egy „katonai gyakorlaton” vettek részt – az már kevésbé érdekli az államot, hogy a front első vonalán ők ezt bizonyára nem gyakorlatként élték meg. Vasićot a veteránok egy évtized után sem javult társadalmi kiközösítettségéről, annak kiváltó okairól, hátteréről kérdeztük.c
Mi okozza az állam motiválatlanságát a veteránok helyzetének rendezése terén?
– Ha egy állam egymás után négy háborút is elveszít, akkor ennek a háborúnak a résztvevői vagy egyáltalán nem érdeklik az államot, vagy úgy tekint rájuk, mint egy öngyilkos, katasztrofális politika kellemetlen emlékeire. Az állam a legszívesebben teljesen kitörölné az emlékezetéből ezeket a veteránokat, ha tehetné. Abban a meglehetősen meggondolatlannak nevezhető sietségében, melyben mindenáron a korábbi szerb államok örököseként akart feltűnni, magára vállalt egy jó adag kötelezettséget is. Másfelől, igen tisztességtelen lenne, ha most teljesen mellőzné azokat, akiket korábban a harcmezőkre küldött, akiket korábban becsapott. Természetesen határvonalat kell húznunk az erőszakkal és az úgymond normális úton mozgósítottak között, illetve az önkéntes veteránok és a rablási szándékkal harcba vonulók között, merthogy ilyenek is voltak szép számban. Véleményem szerint mindenekelőtt morális kérdésről van szó. Ha nem ismerik el a jogaikat, ha hagyják őket a társadalom szélén vergődni, az mindenképp morális jelzálogává válik az államnak, s bizonyos fokú elégedetlenséget is eredményez. Jelenleg olyan helyzetben vagyunk, hogy az állam, s nemcsak az állam, hanem a társadalom egy része is, a legszívesebben megtakarítana egy kis pénzt a veteránokon, s elfeledné azt is, hogy léteznek.
Miért fontos az, hogy az állam ennek a kérdésnek nagyobb teret szenteljen?
– A morális elégtétel miatt. Egy bocsánatkérés miatt. Hogy az állam kimondja: „Bocsánatot kérünk, hogy olyan háborúkba sodortunk benneteket, melyekről előre tudtuk, hogy el fogjuk veszíteni.” Tudták ugyanis előre, hogy nem nyerhetik meg sem a szlovéniai, sem a horvátországi háborút. Egy adott pillanatban pedig arra is rájöttek, legalábbis Belgrádban, Milošević köre rájött arra, hogy a boszniai háborút is veszteséggel fogják zárni.
Írásában említést tesz a veteránok és a dezertőrök közötti ideológiai összeütközésről. A témával foglalkozva, milyen mértékben találkozott ma ennek a konfrontációnak a jeleivel?
– Mind a mai napig, amikor visszaemlékeznek a múltra, a veteránok a dezertőröket akarják felelőssé tenni, a dezertőrök pedig a veteránokat egyszerűen bolondoknak nevezik. E konfrontációnak, azt hiszem, röviden ebben áll a lényege. A két tábor közötti párbeszéd valahogy úgy hangzik, hogy a dezertőrök azt mondják a veteránoknak: mi szépen megmondtuk, nincs értelme a háborúnak. Erre a veteránok válasza az, hogy igen, de mi áldozatot hoztunk a hazáért, amíg mások egyszerűen meglógtak innen. A dezertőrök erre végül azt felelik: mi meglógtunk, mert okosabbak voltunk, ti pedig egy bolond ideológia áldozatává váltatok, mert magatok is bolondok voltatok.
Mit kellene az államnak tennie? Mint tudjuk, a háborúzás tényét sem ismeri hivatalosan el.
– Még ma sem tudjuk, mekkora emberi és technikai áldozatokkal jártak a kilencvenes évek háborúi. Azt hiszem, elsőként, ezeket az adatokat kellene az államnak közölnie. El kell ismerni, hogy háborúkról volt szó, s az abban részt vett személyeket kártalanítani kéne. El kéne ismerni a harcosok valódi státusát is, azt, hogy nem egyszerű gyakorlaton vettek részt. Vissza kellene adni a katonakönyvecskéket mindazoknak, akik a mai napig sem kapták azokat vissza. A háború okozta fogyatékosságokat, betegségeket is meg kéne állapítani, beleértve a poszttraumás stressz szindrómát is, melyet, a pszichiáterek állítása szerint, csak a háborús győztesek szokása elismerni.
Mennyiben adaléka ez az egész ügy annak a történetnek, mely szerint az ország egyszerűen még ma is képtelen szembenézni saját múltjával? Mint kiderült, Milošević követőinek nagy része ma szabadlábon lehet, mert az ellenük emelt vádak, a bíróságok hatékonyságának hiányában, egyszerűen elévültek.
– Ez azt bizonyítja, hogy az ügyészségek, bíróságok meglehetősen sok esetben, akár szándékosan is, nem léptek semmit. Az igazságszolgáltatás hibájáról van tehát szó. Nem zárhatók ki persze a politikai pártok megegyezései sem: ti biztosítjátok számunkra a parlamenti többséget, mi pedig cserébe szemet hunyunk tagságotok, tisztségviselőitek ügyei felett. A már elévült esetekben nem sok mindent lehet tenni, a komolyabb ügyekben viszont, mint például amilyen Marko Miloševićé, annyit még lehet, hogy valaki Strasbourgban kiharcolja az állam kártérítését. Legfeljebb ennyit kaphatnak az Ellenállás mozgalom požarevaci tagjai is – az ügy revízióját már ők sem érhetik el.
