Ljubodrag Stojadinović: Mindent meg kell tenni az emberéletek megőrzése érdekében
A régió biztonsága végett szükség van a félelem egyensúlyának fenntartására – állapította meg a belügyminiszter. Ivica Dačić úgy gondolja, emiatt az egyensúly miatt téves lenne kizárni a háború lehetőségét Koszovóban, az ugyanis nem megfelelő üzenetet hordozna Hashim Thaçi koszovói kormányfő részére: azt sugallná neki, tegyen amit akar. Az USA és a Szovjetunió között azért „maradt el” a háború – véli a tárcavezető –, mert a félelem ezen egyensúlya éppen megfelelő volt.
Az elmúlt hetekben Dačić egyre határozottabb álláspontokra helyezkedik: megélhet Szerbia az EU nélkül is, nem kell kizárni a háború lehetőségét sem... Közrejátszanak ezeknek a kijelentéseknek a megfogalmazásában bizonyára a közeledő választások is. A belügyminiszter koszovói „taktikájáról” szóló legújabb, háborús fenyegetések létjogosultságát is megindokló véleménye kapcsán Ljubodrag Stojadinovićot, a Politika napilap katonai-politikai elemzőjét kérdeztük.
– A háborúról szóló kijelentések fikciók, aminek, feltehetőleg, Ivica Dačić is a tudatában van. A belügyminiszter, a maga súlyfeleslegével, egyébként sem kelti egy tetőtől-talpig harcos látszatát, így kétségbe vonható, hogy maga vajon részese lenne-e egy ilyen lépésnek – szerintem annak, aki háborút ígérget, a színhelyen kellene teremnie. Maga a félelem egyensúlyáról szóló mese, véleményem szerint, elég kiegyensúlyozatlan kijelentésként hat. A Balkánon nehéz bármilyen egyensúlyt is megteremteni, főleg nem a félelem egyensúlyát, s kiváltképp nem hipotetikus fenyegetések révén. Szerbia két okból sem háborúzhat. Az elmúlt húsz évben hatalmas vereségekkel végződött minden háború: sterilnek számít minden olyan ötlet, mely egy esetleges háborúnak valamilyen hozadékára számít. Egy háború csupán növelné a már meglévő veszteségeket. A másik ok, hogy Szerbia sem gazdasági, sem katonai, sem technológiai, sem pszichológiai szempontból nem számít háborúra felkészült államnak. A helyzet az, hogy Szerbiát nem is fenyegeti közvetlen háborús veszély, nem azért, mert nincs elég félkegyelmű mindkét oldalon, hanem azért, mert megvan az a hatalom, mely az ilyen agyak felett ellenőrzi a balkáni krízishelyzetet. Nincs tehát szükség a félelem disztribúciójára, mert arra Szerbia egyrészt nem képes, senkit sem ijesztene meg, másrészt pedig nincs is rá semmi oka. Szerbia csupán egy le nem folytatott háborút nyerhet ma meg. A politikusoknak tudniuk kellene, hogy a háborúnak csak az említése is fájdalmas emlékeket ébreszt azokról az időkről, melyeket rég lezártnak hittünk.
Politikusaink sokszor emlegetik azt a bizonyos határvonalat, amelyen túl Szerbia már nem léphet és tűrhet, kevesen jelölik azonban meg, pontosan hol húzódik e határ. A belügyminiszter szerint a koszovói szerbekre való fegyveres támadás jelenti e vonalat. Valóban itt kéne meghúzni?
– Nincs ilyen határvonal, nem létezik. A szerb állam nincs jelen Koszovóban. A hatalmat alkotók nagy része nem képes bármilyen kapcsolatot is teremteni az albánokkal. Szerbia nem tehet semmit a tényszerűen területén kívül eső térségben, azaz Koszovóban. Én nem hiszek egy olyan forgatókönyvben, mely a koszovói szerbség elleni tömeges támadásról szól. A nemzetközi erők képesek megakadályozni egy efféle, kétségkívül tragikus végkimenetelnek nevezhető esetleges akciót. De bármilyen kimenetele is legyen e konfliktusnak, az biztos, hogy Szerbia nem avatkozhat be egy szomszédos államként elismert területen. Ha akkora hatalomnak számítana, mint Oroszország, akkor a kérdésben szereplő határvonal meghúzásának lenne értelme. Jelen esetben viszont mérlegelni kell, mit nyerhet, s mi mindent veszíthet Szerbia egy ilyen intervencióval. Egy ilyen kaland kezdeti eredményeként lehet, hogy sikerülne visszaszorítani a KFOR katonáit, s ekképp megvédeni az észak-koszovói szerb lakosságot, az Ibarnál délebbre élő lakosság érdekében, mely számbelileg mintegy negyvenötezerrel nagyobb az északinál, azonban biztosan nem tehetne semmit. A délebbre élőkre már szimbolikus hatása sem lehet az országnak, keveset is beszélnek róluk – amikor a koszovói szerbekről van szó, mindenekelőtt a barikádokon lévőkre gondol az állam, akiket valaki szemmel láthatóan buzdít a barikádokon maradásra. Egy koszovói katonai akció esetén tehát arról lenne szó, hogy az állam az összes polgárát feláldozná a nemzetközi közösség valószínűsíthető brutális megtorlásának eredményeképp, mely a szerbiai akciót követné.
Hogyan segíthetne magán a belgrádi vezetőség, melyek a szükségszerű lépések?
– Az erőviszonyok tiszteletben tartása egy nagyon fontos feladatnak számít. A vezetőségnek, így Dačićnak is tisztában kellene lennie a valósággal, meg azzal, hogy ezen a valóságon Szerbiának nincs ereje változtatni. A hatalomnak meg kell értenie, hogy többé nem tárgyalhat területekről, egyedül a népről, a lakosság helyzetéről, sorsáról beszélgethet, ami végső soron fontosabb minden területi kérdésnél. Mindent meg kell tenni az emberéletek megőrzése érdekében az Ibartól északra és délre egyaránt. A tárgyalásokon az emberek megmaradására kell megfelelő modellt találni, nem pedig az alkotmány preambulumára koncentrálni. Arra kell törekedni, hogy az egyfajta szálfaforradalomban résztevő szerbek ne a barikádokon, hanem otthonaikban lakjanak, elkezdjenek dolgozni, s normális életet éljenek. Csak ekképp lehet elérni, hogy egy napon a háború már opcióként sem merüljön fel. Mindehhez olyan megoldásokat is el kell fogadnia Szerbiának, amelyeket méltóságon alulinak tartanak, s amelyekről később ki szokott derülni, jobb lett volna időben elfogadni azokat, hogy elkerüljük a még rosszabb megoldásokat. Egyértelmű, hogy a politikai elit nem nőtt fel eléggé egy ilyen súlyú feladat megoldásához.
