Huszadik évfordulójához közeledik a srebrenicai tragédia, melyet a második világháború utáni legszörnyűbb mészárlásnak tartanak Európa területén. A boszniai szerb csapatok 1995. július 11-én vonultak be a városba, ahonnan mintegy nyolcezer fiatalabb és idősebb férfit hurcoltak el. A következő napokban kivégezték őket. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt Nagy Britannia kezdeményezte egy Srebrenicáról szóló határozat elfogadását, mely vegyes fogadtatásra talált a régióban. Az évforduló és az említett határozat-javaslat ismét a figyelem középpontjába helyzeték a háborús történéseket, a témáról a szerb miniszterelnök is nyilatkozott múlt hét végi sajtótájékoztatóján. Dušan Janjić politikai elemzővel, az Etnikai Viszonyok Fórumának igazgatójával többek között arról is beszélgettünk, miért nem tudunk eljutni oda, hogy a megbékélés folyamatának sikerét is láthassuk.
Aleksandar Vučić kormányfő arról beszélt, fejet hajt a srebrenicai áldozatok emléke előtt. A régióban nagy jelentőséget tulajdonítanak ezeknek a mondatoknak.
– Én úgy értettem e kijelentést, hogy a miniszterelnök kész arra, hogy elmenjen Srebrenicára. Egyrészt saját meggyőződése, másrészt a régióbeli elvárások miatt. Van azonban a nyilatkozatnak egy másik része is, mely szerint akkor fog elmenni, ha ez Bosznia-Hercegovina számára is elfogadható. Ezzel a mondattal elérte, hogy csökkenjen a szervezők aggodalma. Most ugyanis rajtuk múlik, hogy felmérjék a biztonsági, politikai és egyéb kockázatokat.
– Nem csupán Vučić látogatásáról van szó. A Srebrenica kapcsán kialakult gondolkodás ma messze van attól, amit korábban sokan reméltek, s elvártak az idő múlásával. Azt hitték sokan, hogy húsz évvel a népirtást követően a politikusok körében, azok megnyilvánulásaiban sokkal több lesz az értelem, kevesebb az eseményekkel való visszaélés, s nagyobb lesz a hajlandóság a megbékélésre. Meggyőződésem, hogy az elvárások nem teljesültek be, s hogy a korábbi becslések ennek kapcsán tévesek voltak. Bosznia-Hercegovina és az ottani politikusok még mindig nem tekintenek úgy az európai jövőre, mint valamire, ami fontosabb lehet a múlt történéseinél. Voltaképpen ebben látom én a kockázat lehetőségét: nem vitatom tehát, hogy a szerb kormányfő kész elmenni Srebrenicára, ugyanakkor nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez a látogatás most valóban be is következik.
Mennyire befolyásolta a kormányfőt a brit határozat-javaslat abban, hogy a szóban forgó békülékeny hangvételű kijelentéseit megtegye, mekkora jelentőséget tulajdonít egyáltalán ennek a dokumentumnak?
– Ki kell mondanunk, hogy a rezolúciót a hatalom már hónapok óta ismeri, ezt végül Ivica Dačić külügyi tárcavezető be is vallotta. Komolyabb elemzésre, kutatásra lenne szükség ahhoz, hogy megállapíthassuk, mikor szerzett arról tudomást Vučić, mikor ismertette a külügyminisztérium az információkat a kormányfővel. Én azt hiszem, ő volt az utolsó, aki megismerkedett a szöveggel. Ezt követően egy folyamatos nyomásgyakorlásnak is a tanúi lehettünk, melyet elsősorban a Večernje novosti lapon keresztül folytatott a külügyminiszter: támadta a határozatot sokszor a megfelelő érvek felsorakoztatása nélkül, valódi okok hiányában is. Egy olyan hangulatot keltettek a nyilvánosságban, hogy a határozat Szerbia-ellenes és szerbellenes, hogy abban az országnak és a nemzetnek a kollektív bűnösségéről lehet olvasni. A miniszterelnöknek számításba kellett tehát vennie döntése meghozásakor annak hatását is a közvéleményre a kialakult, félreértelmezésekkel teli helyzetben. Megfelelőnek tartom az állásfoglalását: azokra hagyta a döntés meghozását, akik valóban dönthetnek erről. Azt hiszem, nem ez a kérdés befolyásolta viszont a kormányfőt, amikor azon gondolkodott, elmenjen-e a főhajtásra vagy sem. Sokkal inkább a döntés lehetséges következményein töprengett, s itt gondolok a párton belüli, közéleti, politikai, biztonsági következményekre is.
Lát-e esélyt a rezolúció elfogadására?
– Minden a nagyhatalmaktól, azok megállapodásától függ. Én azt vallom, jó lenne, ha megállapodnának. Szégyenteljesnek tartom a nemzetközi közösségre nézve azt, hogy még ma sincs egy olyan nap a naptárban, amelyen a népirtások áldozataira emlékeznénk. A holokauszt-rezolúcióból is következik pedig egy ilyen döntésnek a meghozása, mellesleg Szerbia is aláírója ez utóbbi határozatnak. Rendkívül pozitívnak tartanám, ha valóban létezne egy ilyen emléknap, s hasznosnak tartanám azt is, ha az oktatási rendszerben mindenütt helyet kapnának a népirtásokról, háborús bűnökről szóló tények. Ha mindez bekövetkezne, kevésbé kellene Európában is tartani az újjáéledő neofasizmus, neonácizmus veszélyeitől. Azt is mondhatnánk, Európának politikai támaszként szüksége van egy ilyen határozatra és emléknapra. Szerbiának semmitől sem kell tartania akkor, ha ez a határozat megszületik a Biztonsági Tanácsban.
Mennyire vagyunk ma, húsz évvel a tragédiát követően messze a valódi megbékéléstől?
– Sajnos még nagyon messze vagyunk, meglehetősen hosszú utat kell megtennünk annak érdekében.
Mi gátolja a legnagyobb mértékben ezt a folyamatot?
– Ahogyan a kilencvenes években, úgy ma is a politikai, gazdasági, intellektuális elit akadályozza a megbékélést. Az az elit, amely saját hatalmát, monopóliumát, befolyását éppen a háborús hangulatkeltésre, a sovinizmusra, a bűncselekmények támogatására építette fel.
