Fentről szép, lentről félelmetes

Sumartin szép városka. A makarskai komp itt köt ki Bračon, a spliti a sziget másik oldalán, a másik végében, Supetaron.

Mielőtt nekivágnánk a mintegy 45 kilométeres útnak Sutivánra, rövid időt töltünk Sumartinban. Kissé magunkba szívjuk a kikötő hangulatát. A lányok fagylaltot vesznek, én egy flakon vizet az útra. Üldögélek egy padon, egy trafik mellett, és nézem a ringó halászhajókat. Mellém szegődik egy kutya, pontosan olyan, mint Bella kutyánk, aranysárga labrador retriever. Kishegyesen hagytuk az öcsémnél az anyjával, Negrával, aki fekete. Most itt van Bella mása. Megsimogatom, szólok hozzá, persze magyarul, mire egy ember a trafik mellől szintén megszólal. Szintén magyarul.

Először azt gondolom, hogy turista, mert errefelé nagyon sok magyarországi és vajdasági magyar nyaral. A Fülöp Apartmanházban pedig – ahol egy hetet töltünk majd –, kimondottan magyarok laknak. Fülöp Mihály, a tulajdonos szegedi, és nemcsak Magyarországról érkeznek hozzá a vendégek, hanem Vajdaságból is, többek között napilapunk, a Magyar Szó nyertesei.

De térjünk vissza Sumartinba és emberemhez. Először azt tudom meg tőle, hogy a kutya az övé. Másodszor, hogy nem turista, hanem itt él, egészen pontosan Splitben, de felesége tartja a bódét és ezért a nyarat Sumartinba töltik. Harmadszor, hogy Békéscsabán született, majd onnan Újvidékre keveredett, ahol a gyerekkorát töltötte, és amikor felnőtt, Németországban keresett boldogulást. Párja spliti, így nyugdíjba vonulása után e tengerparti városba költöztek.

– Szőlősi Nándor vagyok, és Újvidéken, a Takovo utcában él a testvérem. Időnként ellátogatok hozzá. Különben kalandos életem volt, de erről majd akkor mesélek, ha több idejük lesz. Mondjuk Újvidéken.

Ebben maradunk, indulnánk ugyanis tovább. Sürgetnek a lányok, már szeretnének Sutivánon lenni, szeretnének fürdeni, napozni.

Nekivágunk az útnak. Nem nagy a forgalom, és az út is jó. A Fiat jól veszi a kanyarokat. Körülöttünk fenyőerdők és olajfa-ültetvények váltják egymást. Brač arról ismert, hogy az Adriai-tengerpart szigetei közül a legzöldebb.

Gornji Humac (a Donji a sziget túlsó felén van), Nerežišća útvonalon szeljük át a szigetet. A tenger csak időnként, kisebb magaslatokon bukkan elő. Szép az idő, messzire ellátni, a kabócák pedig fáradhatatlanul énekelnek.

Supetarra nem kell behajtani, de az útról látszik a város. Valamikor, még gyerekkoromban nyaraltunk itt. Emlékszem, hogy volt egy homokos strandja, ahol csak térdig ért a víz. A Forum nyaralójában laktunk egy kőházban, a központban. Közel volt hozzá a mozi és a vidámpark, mert akkor még volt mozi minden kis tengerparti városban, faluban. A legtöbb bezárt, a Kino (mozi) feliratot is már sok helyen átmeszelték.

Az út menti táblák arról tájékoztatnak, hogy több nagyáruház van Supetaron, a Lidl, a Tommy, a Konzum, amely a mi Ideánk hasonmása. Valószínűleg egy a gazdája.

– Csupán öt kilométerre lakunk majd innen, akár naponta is beugorhatunk bevásárolni – mondom Csillának. Bólogat, és látom rajta, alig várja, hogy odaérjünk, kirámoljuk a kofferokat és bemártózzon a tenger vizébe.

A Fülöp Apartmanház szép, de még szebb az a kert, amelyet Mihály a ház köré varázsolt. Pálmafák, citrom, narancs, mandarin... Valamennyi termő.

– Mikorra érnek be a gyümölcsök? – kérdezem tőle. Közben a vendégváró bort ízlelgetjük, jómagam vöröset Mihállyal, Csilla pedig az édes prošekot.

– Decemberre. Eljövünk a párommal, leszüreteljük, és rokonoknak, barátoknak elajándékozzuk. De nemcsak ezért jövünk le, hanem azért is, mert itt a december is gyönyörű.

– Irigyellek – mondom neki, megittuk ugyanis a pertut. Csaknem egyidősek vagyunk, meg aztán a tengeren, nyaraláson valahogy túl hivatalos volna egymás urazása.

Szobánk tágas, a terasza még tágasabb, a tengerre néz, egészen pontosan Sutivanra és a tengerre. A túloldalon látszik Split, a mögötte húzódó hegyek.

– Látod, ott van Trogir, az pedig ott a spliti Marjan-hegy – mutatom Csillának –, a mögött a hegy mögött volt a Lora, ott voltam tengerész. Nem tudom, megvan-e még a hadi kikötő?

Később megnézem az interneten. A hajók ugyanúgy sorakoznak benne, mint 1980-ban, csak nem jugoszláv, hanem horvát jelzéssel.

– A Marjanon én is voltam – mondja Csilla –, valamikor a nyolcvanas években Ildi barátnőmmel. Megnéztük a Meštrović Galériát. Úgy tudom, hogy még megvan.

Valóban, az is megvan.

A kofferek kipakolása közben beszélgetünk, Andrea már fürdőruhában toporog, ezért mi is gyorsan átöltözünk és leballagunk a legközelebbi strandra.

Itt is pontosan olyan hideg a víz, mint Makarskán és Gradacon volt. Nemcsak én érzem nagyon hidegnek, hanem mások is erre panaszkodnak. Három hét alatt csak egyszer sikerült aránylag meleg vízben fürdeni. Bolon, a híres Arany fok egyik oldalán, a nyílt tenger felőli részen volt meleg a tenger. A másik oldalán pedig annyira hideg, hogy egy percet sem maradtam benne.

A hét brači napból egy felet Bolra szántunk. Azért felet, mert a nap másik felében betértünk Nerežišćébe, ahol megcsodáltuk a több mint százéves fenyőfát, amely egy templomka, pontosabban kápolna tetejéről nőtt ki. Ezt a természeti csodát még a múlt század hatvanas éveiben állami védelem alá helyezték. A fenyő nem nőtt magasra, mert erre képtelen volt a feltételek miatt, de terebélyesedett, és a mai napig zöldell. A kápolna zárva volt, az ablakán belesve próbáltam megtudni, hogy a fa gyökerei hol lehetnek, merre, hova bújtak a vékony kőpalatető alatt? Csilla is készített egy fotót vakuval, de a gyökerek a fotón sem látszanak. Valódi csoda.

Bračon, ha az ember keresi, naponta lelhet ehhez hasonló csodát.

Ha már Bolt említettem, elmondom, hogy szép kisváros, még szebb a várost és a már említett fokot összekötő, szobrokkal díszített tiszta sétány. És az a forgatag, ami a strandon van! És a vízben! Ülök a parton és azt lesem, hogy mikor ütközik egymásnak egy száguldó vízisíző egy utasokat szállító bárkával, vagy éppen a Slitből érkező gyorshajóval.

Ütközés nem volt.

A tengeren rend van, mindig rend.

És ami még csodálatos volt a számomra. A vízből, abból a hidegből, felnézni arra a hegyre, amelyről néhány órával ezelőtt lenéztünk. Brač, de egyben az összes adriai sziget legmagasabb csúcsáról, a 780 méter magas (mondhatom azt is, hogy mindössze) Vidova Goráról.

Fentről szép a táj, lentről félelmetes a hegy.

Olvassa el a riportsorozat előző részét és következő fejezetét is!

(A riportsorozatunkhoz tartozó adriai képgalériát ezen a linken tekinthetik meg.)