Két helybeli ember beszélgetését hallgatom ki makarskai utcánkban.
– Sajnos, mától le kell engednünk az árakat, egyre kevesebb a turista.
– Ugyanakkor bele kell férnünk a költségekbe.
– Igen, az áram, a víz, az internet… Mindezeknek az ára nem csökken.
Hát, igen. Mindenkinek megvan a maga baja.
A miénk egészen más. Olyan strandot találni, amely közel van, szép, ahol tiszta a víz, nincs tömeg, napos, de árnyékba is meg lehessen húzódni. A kavicsos strand megfelel, de legyen a közelbe szikla is.
Az igényeink nagyok.
Makarska kövei hófehérek, mint régen (Dávid Csilla felvétele)
Ilyen a strand Makarskán kilométereken át (Dávid Csilla felvétele)
Napsütés és hullámok (Dávid Csilla felvétele)
Megérkezett a piac a strandra (Dávid Csilla felvétele)
Csendélet helyi harmonikással, kutyával és kúttal (Dávid Csilla felvétele)
Andi és Csilla az égbe készülnek (Dávid Csilla felvétele)
A lányok fenn vannak! (Dávid Csilla felvétele)
Akinek kedve van, erről az emelődarúról ugrálhat. Persze, nem ingyen (Dávid Csilla felvétele)
Lányommal a turistáknak tisztelgő makarskai szobor előtt (Dávid Csilla felvétele)
A kikötőben, egy hajón ezek az árak. Ha jobban belegondolok, egy adag kagylóért nem sok az öt euró, meg a károm deci bor sem drága. Így gondolják sokan mások is, ez a hajó mindig tele van vendégekkel, sorba kellene állnunk, hogy feljussunk (Dávid Csilla f
Reggeli után teljes felszereléssel, ami azt jelenti, hogy három táskányi törölköző, napolaj, egy kevéske harapnivaló, mert ugye estig az ember megéhezik, víz, könyv, búvármaszk, kacsatalp és még ki tudja mi mindent rejtenek a lányok által megtömött, könyűnek nem mondható szatyrok, tehát teljes felszerelésel leballagunk a tengerig. Tegnapi sétánk során kinéztünk egy szép helyet, amely az említett feltételeknek megfelelni látszott. Amikor oda érünk tudjuk meg, hogy a strand a tenger felett magasló Dalmácia Szálloda vendégei részére van fenntartva. Ezt esti sétákn során nem vettük észre. Egy nagy tábla közli a turistákkal, hogy a part ezen, körülbelül száz méteres szakasza konceszió alatt áll. De azt sehol sem látom, hogy tilos volna az egyszerű halandóknak a belépés. Őr sincs, jegyszedő sem, így beszemtelenkedünk és letelepszünk. Nem nagy a strand, de már kora délelőtt szinte tele van, minden nyugágy foglalt. Ülünk nagy bölcsen a törölközőkön és felváltva fújjuk a sárga, olcsó úszópárnánkat. És senki sem szól ránk. Pedig a párna árulkodó! Elmondja, hogy mi nem a szállodából valóak vagyunk. Egy fiatalember időnként végigsétál a napozó, pihenő emberek között, és aki még nem fizetett a nyugágyért, megfizetteti vele a 40 kunát. Egy ágy egy napra ennyibe kerül. Itt. Máshol ennél kevesebb, megint máshol több. Hol, hogy.
Az a Dalmácia Szálloda alatt strandolunk, amelynek a múlt század nyolcvanas éveiben kétszer is vendége voltam. Mind a kétszer hivatalból, ugyanis abban az időben minden évben Makarskán, és mindig ebben a szállodában rendezték meg az idegenforgalmi újságírók nemzetközi találkozóját. Pazar néhány nap volt. A búcsúvacsora pedig elképesztő. Két balotapálya nagyságú, húsz méter hosszú és két méter széles asztal megrakva mindenféle ételekkel, egyszerű húsoktól kezdve halakon át a legkülönlegesebb kagylókig, rákokig minden volt rajta. Ilyenkor a rendezvényt megtisztelte egy-egy magas rangú politikus, a vacsorát pedig rendszeresen bál követte.
Az utolsón találkozón Ótos András és Papp Imre kollégáimmal vettünk részt. Plitviceről, Kninből érkeztünk ide, a bálványforradalomból. Ott már lőttek, itt pedig állt a bál. Ante Markovic kormányfő táncolt.
Abban az időben is, a nyári hónapokban sok volt a turista Makarskán, de a tér amit akkor még belakhattak sokkal kisebb volt. Harminc-negyven év alatt sokszorosára duzadt a város és a turisták száma is. Augusztus végén már élhető, de engem így is zavar a sokaság. Nyugodtabb helyre kívánkozom, de Andrea lányomnak sem tetszik a kiválasztott strand, a hatalmas fenyők miatt nem lehet napozni, a tengerben pedig kavicsokon kívül semmi sincs, ő pedig imád búvárkodni.
Harmadnapra találunk egy olyan strandot, pontosabban strandrészt, ugyanis ez a négy kilométeres partszakasz tulajdonképen végig strand, de felfedező utunk során kiderítettük, hogy gyakorlatilag nincs is vége, mert ahol a végét láttam, ott kezdődik a kutya strand, majd következnek a meztelenek, egy hosszú sziklás rész, ahol minden kis öblöcskében fürdenek, majd eg újabb strand. De ez már nem Makarska, hanem egy szomszédos falucska, hatalmas jachtkikötővel. Krvavica. Hát, nem egy szép név. Magyarul véreshurka. És a jachntkikötő is kissé izléstelenül van megalkotva, de tele van csodálatosan szép tengeri járgányokkal. Biztosan egy biztos ponta számukra, és ahogy elnézem, szervizelik is a hajókat, télen pedig itt pihenhetnek. Nem kérdeztem, a téli szállás mibe kerül, de nem is érdekel, ugyanis jachtom már ebben az életemben aligha lesz.
Pedig tengerész voltam! Az Adrián. És volt egy őrnaszádom is, de az vagy a szpalatói Lora kikötőben vagy Viszen horgonyzott. Krvavicán soha.
Folyton visszatérek a régmúlthoz, pedig a jelennel kellene foglalkoznom. Azzal, hogy Makarska utcái változatlanok, hófehér köveken lépkedünk a belvárosi tér felé, ahol a város temploma és a több száz éves kuta – harminc évvel ezelőtt még csordogált --, száz éves gyógyszertára és jónáhány vendéglője köti le az éppen jazz fesztiválra érkező turisták figyelmét. A zenészek még csak hangolnak a templom alatt felállított emelvényen. Kissé várunk, belehallgatunk az első akkordokba, majd folytatjuk sétánkat. Ismét a tengerpart esti fényeiben evezünk. Az oszejavai barlangig, ahol annak idején még fürdőzők sem voltak, ma viszont diszkó áll benne. A száz éves Osejava Szálloda mellé hosszú kőmólót építettek. Ide is jachtok kötnek ki. Egyikre fel is kéredszkedek.
– Hát, ez privát hajó, turistákat szállít – magyarázkodik a fiatalember –, nem kellene önöket felengednem.
Azzal érvelek, hogy tengerész voltam, tudom én, mi a hajó, de szeretném, ha lányom is megérezné ringását.
– Rendben, különben is a vendégek most a városban vannak, nem zavarjuk őket.
Már a hajón mentegetődzik, hogy ne haragudjunk, nem tud megmutatni egyetlen kabint sem, mert mind foglaltak. Elmondja, hogy Splitból indultak és Dubrovnikig utaznak, majd vissza. Mindezt egy hét alatt. Több helyen is megállnak, most itt, Makarskán. Reggelit kapnak a vendégek és napközben is, amikor hajóznak felszolgálnak ételt, de este nem, ugyanis minen este kikötnek valahol és ilyenkor minenki a parti vendéglők egyikában vacsorázik.
Hazafelé ballagunk. Útközben kissé morgok magamban, nem tetszik ez a sokadalom, ami Makarskán van. Lányom viszont örömmel mondja, hogy nagyon jó érzi magát. Ez nevezik a hatvan és a tizennégy év közötti mély generációs válságnak? Szerintem nem. Csupán arról van szó, hogy én a régi emlékeket keresem minden hullámban, minden szikla mögött, minden pálmafa árnyékában, ő pedig emlékeit most raktározza.
Mondhatnám azt, hogy unalmasan telnek napjaink. Minden nap a kiváló reggeli a Ribarban, majd a gyönyörű strand, a szép tenger, az ízes fagyik, a szép városi séták, majd ismét a Ribar, az esti lófrálások. Lehet, hogy valakinek unalmas, de nekem a kilenc nap sem elég ahhoz, hogy megunjam Makarskát.
Ezt a várost, ezt a tengert, felette a hatalmas hegyeket soha sem lehet megunni.
Olvassa el a riportsorozat előző részét és a következő fejezetét is!
(A riportsorozatunkhoz tartozó adriai képgalériát ezen a linken tekinthetik meg.)
