2024. július 17., szerda

Maroknyi föld Istensegítsről

SZÉKELY TOUR 2012. (I)

A Székely Tour 2012. méltó befejezése volt egy tízéves ciklusnak, amely 2003-ban kezdődött az al-dunai székelyek hazatelepítésének a 120. évfordulója alkalmából szervezett első bukovinai kerékpártúrával. Idén immár negyedszer indult a karaván a székelykeveiek, hertelendyfalviak és a sándoregyháziak őshazájából.

Ifj. Lovász Józseffel Nagybecskerekről indultunk


A Tinet ifjúsági klub szervezésében, 16 kevevári, újvidéki, pécsi, titeli, craiovai, nagybecskereki, verseci és belgrádi amatőr bringázó közel ezer kilométert tett meg Radóctól Bonyhádig. A karaván Kevevárból (Kovin) indult buszon Bukovinába, majd Radócon bringákra ültek. Átkelve a Keleti-Kárpátokon az út egy részén a román–ukrán határ mentén haladtak. Mestekanis, Majszin, Borsa, Máramarossziget, Szatmárnémeti, Debrecen, Tiszafüred, Szolnok, Izsák érintésével jutottak el Bonyhádig, a bukovinai székelyek nemzetközi folklórfesztiváljának színpadára. A túrán minden résztvevő győzött, aki végigkerekezte a távot.

Indulás RadócrólA karaván július 25-én, a megszokott helyről, Dani Zoltán ezredes kevevári családi háza elől indult Bukovinába. Tizenhárom bringás és útvezetőnk, Dani Irén. A három román kollégánk Radócon csatlakozott. A pécsi ifj. Lovász Józseffel pedig mi már Nagybecskereken bringákra ültünk, hogy bemelegítésként száz km-t megtéve, három (!) gumidefekt és egy megázás után, némi késéssel, csatlakozhassunk a csapathoz. A gumidefektek a pancsovai Vegyi Művek előtti ördögtüskével benőtt (!) kerékpárúton történtek.

A vatini határátkelő előtti első megállóhely, szokás szerint kollégánk, a 23 éves korában, balesetben elhunyt Hegyesi Dušan verseci sírhelye volt. Most édesapja, István bringázik velünk. Következett a majdnem húszórás utazás Radócig, ami persze nem volt egy leányálom. De odaértünk épen, mi is, biciklijeink is. A helybeli mezőgazdasági középiskola kollégiumában pihentük ki az út fáradalmát. Közben néhányan körbejártuk a székely falvakat. Az öt faluból ezúttal háromba, Hadikfalvára (Dornesti), Istensegítsre (Tibeni) és Fogadjistenre (Iakobesti) sikerült eljutnunk. Mi, akik az elmúlt években már jártunk ott (még Romániának az EU-ba való csatlakozása előtt is) annyit mondhatunk, hogy „Bukovinában a helyzet változatlan”. Az utak olyanok, mint voltak, járda sok helyen nincs. Alig van nyoma annak, hogy egykor itt magyarok (is) éltek.

Hadikfalvi temető


A hadikfalvi régi székely temető emlékét kopjafa és néhány sírkő őrzi, gazos, cserjés háttérrel. Közelben van a falu mostani lakóinak a temetője, és a második világháború itteni hőseinek emlékműve. Szerencsénkre nyitva volt a helybeli (egykor) katolikus templom, melynek a belseje első pillantásra sokban hasonlít a székelykeveire (karzat, oldalhajók) de átépítették a tornyát, és persze a belsejét román ortodox templommá. Éppen bádogozták, az egyik mester pedig románul próbálta megértetni velünk, hogy nem lett volna szabad bemennünk a templomba. Némi értetlenkedés után azonban már barátságosabban, magyarul, beszélgettünk Burcsa Mátéval, a marosvásárhelyi cigánylegénnyel, aki családi vállalkozásban végzi a veszélyes, de mint bevallotta, jól megfizettet munkáját.

Bukovinában a helyzet változatlanMurvaköves úton folytattuk az utat Istensegíts felé, ahonnan bringás társunk, ifj. Lovász István ősei származnak. Nagyapja Gergely a helybeli templomban kántorkodott, édesapját Józsefet pedig abban a templomban keresztelték meg, 1940-ben. Megilletődötten állt a főbejárat előtt, és mint később mondta, megpróbálta elképzelni a vallási ünnepeken itt éneklő székely közösséget. Megkerestük a régi temető maradványait a vasúton túli dombon. Csak földbuckák, és néhány sírkő-maradvány tanúskodik arról, hogy kegyeleti helyen járunk. A környéken jószágot legeltetnek. Visszatértünk a templomudvarba, ahol József elrakott két marok földet – otthonra. Szótlanul indultunk tovább Fogadjistenre. Megnéztük a falu bejáratánál a templomot és a magyar emlékkeresztet. Más látnivaló számunkra nem is volt. Azt reméltük, hogy sötétedés előtt még sikerül eljutnunk Andrásfalvára (Maneuti) is, de csak annyi időnk maradt, hogy forduljuk egyet Radócon. Az előző látogatásunkhoz képest úgy tűnt, mintha kisebb lett volna a zsongás ebben az Ukrán határ közeli városkában. De lehet, hogy ez a látomás csak az egykori székely falvakban látottak hatása volt.

Este vacsora után megérkezett a három craiovai román kerékpáros, minden résztvevő együtt volt. Másnap kora reggel már a kerékpárjainkat „vakargattuk”, mert első nap száz kilométer és három 1100 méteres hágó várt ránk.