2024. július 17., szerda

Nem mindenki szereti a bringázókat

SZÉKELY TOUR 2012. (II)

A Székely Tour 2012. méltó befejezése volt egy tízéves ciklusnak, amely 2003-ban kezdődött az al-dunai székelyek hazatelepítésének a 120. évfordulója alkalmából szervezett első bukovinai kerékpártúrával. Idén immár negyedszer indult a karaván a székelykeveiek, hertelendyfalviak és a sándoregyháziak őshazájából.

A húszórás buszozás után pihenőnek ígérkezett a kerékpártúra első napja. Mégsem lett az. Nem csak a száz km-es távolság, a három több mint ezer méteres hágó, a rossz út, hanem a ránk zúduló eső miatt. Radóctól az első megállóhelyig, a Sucevita ortodox kolostorig együtt haladtunk, de onnan kezdve az egyre meredekebb szerpentinek szétrázták a csapatot. Az emelkedők után lejtmenetek következtek, a bringázónak pedig nehéz volt eldöntenie, hogy élvezze-e a száguldás örömét, vagy visszafogottabb tempóval a tájban gyönyörködjön. A haladás ütemét első nap lényegében az eső diktálta. De ahogy lenni szokott, mire odaértünk a szálláshelyre, az 1100 m tengerszint feletti Mestecanis Motel faházikóihoz – már nem esett. Az előttünk levő völgyben pedig csodálatos panoráma tárult elénk, melyet hajnalra köd borított. Másnap nyirkos holmiban indultunk Majszin felé.

A Szucsáva megyéből Máramaros felé vezető út nem forgalmas, de romániai viszonylatban is rossz. Ukrajna felé haladva egyre inkább látszik: ennek az országnak se szívügye a határ menti vidék. Voltak pillanatok, amikor az ember megbánta, hogy ide jött biciklizni. Kész csoda, hogy néhány küllőtöréssel megúsztuk. Igazi krátereket kellett kerülgetni, miközben egyik-másik autóvezető a középső ujját mutogatva „üdvözölte” igyekezetünket. A táj szépsége azonban mindent kárpótolt. Forrásvízzel tölthettük fel kulacsainkat, megmoshattuk lábunkat a hűs patakban, fényképezhettük a csodás hegyi tájat. Persze emelkedőkből sem volt hiány. Ha kollégánk szintmérő órája pontos, akkor a legmagasabb pont melyre feljutottunk 1518 méter volt. A hegyről lefelé megint óvatosan kellett haladni az alattomos kátyúk és gödrök miatt. Az eső is eleredt, majszini szálláshelyünkig vert bennünket.

Máramarossziget felé már nem áztunk, nagyobb emelkedők nem voltak, a távolság is száz km alatt volt. Rónaszéken megálltunk a nevezetes sós vizű fürdőnél, ahol megtapasztalhattam, hogy a víz felszínén lehet maradni akkor is, ha az ember nem tud úszni. Persze azt is megéreztük, hogy a meleg vizes fürdő után nem könnyű pedált nyomni. A máramarosszigeti szakiskola kollégiumának a gondnokával beszélgettünk az itt élő valamivel több mint háromezres lélekszámú magyarság helyzetéről. Mint hallottuk azon a hétvégén hét olyan esküvő volt, amelyen az egyik házasságra lépő fél magyar. A vegyes házasságban született gyerekeket pedig legtöbbször román iskolába járatják a szülők. Ismerős. Szabó Józsi kollégánkat elsősorban a Tisza forrásvidéke érdekelte. Mert ő Titelen, a folyó torkolatánál él. A környéken egymást váltották a román, magyar és az ukrán többségű falvak. Mária Terézia tudatosan keverte a népességet, hogy útját állja a császár elleni lázadásoknak.

Szatmárnémeti felé haladva megálltunk a szaploncai vidám temetőben, ahol a halottakról tréfás mondatokkal, versekkel emlékeznek. Turistalátványosság, a látogatókkal belépőt fizettetnek. Sárközön pedig megnéztük a Vécsey-család jobb sorsra érdemes kastélyát. Vécsey Károly aradi vértanú, akit az osztrákok utolsóként végeztek ki bosszúból a délvidéki sikeres utánpótlás elleni támadásaiért. A helyi mezőgazdasági szövetkezet gépparkja mellett áll, romos állapotban. Szatmárnémetiben egy lyceumban kaptunk szállást, bőséges vacsorát, volt víz, tudtunk mosni, tisztálkodni, az épület is jobb állapotú volt, mint a korábbiak. Hiába haladunk nyugat felé. A főtéren a helyi magyar televízió stábja interjút készített a túra szervezőivel. Megtekintettük a város főterén álló katedrálist, Schaffer János vértanú püspök emlékkiállítását. A folyamatos betelepítés ellenére ez a város még mindig 45-50%-ban magyar lakosú.

Az ötödik volt az utolsó napunk Romániában. Nagykárolyban megnéztük a Károlyi család felújított kastélyát, áthaladunk Kismajtényon (a szomszédos Nagymajtényon tette le a fegyvert Pálffy tábornok 1711-ben az osztrákok előtt, ami a Rákóczi szabadságharc végét jelentette) és Érmihályfalván (a környékén lehetett Érmindszent, Ady Endre szülőfaluja). Nyírábránynál átértünk Magyarországra.

Debrecen bejáratánál várt bennünket házigazdánk, Fütyü Antal, akinek a lánya Klára később körbekalauzolt bennünket a városban. Szálláshelyünk egy középiskolai kollégiumban volt. Másnap Hortobágyon áthaladva jutunk el Tiszafüredre, a „Tisza-tó fővárosába”. Innen Balla György helybeli kerékpáros kalauzolt bennünket Tiszavárkony falucska panziójáig. Szolnokon megtekintettük a régió legnagyobb repülőgép-kiállítását. Izsák felé haladva a csoportunk néhány tagja ráunt a rossz minőségű kerékpárútra és visszatért a fűútra. Egymás után tülköltek az eszeveszetten száguldó autók, „előkerült” egyik-másik ideges járművezető középső ujja is. Egyik autós elébünk vágott, majdnem tettlegességre került sor. Eszembe jutott a Pancsova előtti esetem, amikor néhány „jókedvű” autós leköpött s rájöttem arra, hogy mindenütt vannak, akik nem szeretik a bringázókat. Nem értem, miért?

Bonyhád előtti utolsó pihenőhelyünk Izsák volt, ahonnan Kiskőrösig néhány helybeli kerékpáros is elkísért bennünket. Bonyhádra Baja felől, jó kis emelkedőn értünk be. A város bejáratánál id. Lovász József hideg borral várt bennünket, majd a bukovinai székelyek nemzetközi folklórfesztiváljának színpadán köszöntötték a csapatot. Nem is lehetett szebb vége egy ezer km-es, Bukovinából induló kerékpártúrának.