A XX. század egyik emblematikus városa Berlin. Az 1945-ben szinte teljesen megsemmisített német főváros 1961-ben, a berlini fal megépítésével a hidegháború torz emlékműve lett, a megosztottság jelképe, csaknem három évtizedig szakította szét a keletieket és a nyugatiakat. 1989-ben aztán összeomlott a népi demokrácia, egyesült Németország, s a közös főváros ismét Berlin lett, amely mára egy teljesen újjáépült metropolis, folyamatosan építik és szépítik, mert bizony a kommunizmus igen furcsa örökséget hagyott ránk. A közelmúltban két hetet tölthettem el a legnagyobb német városban, s több részben próbálom majd elmesélni az élményeimet, bemutatni Berlin nevezetességeit, ahová évente több mint 100 millió turista látogat el.
Nem nyomdahiba, hiszen ottjártamkor került napvilágra az a statisztikai adat, miszerint a vonzásköre nélkül is 3,5 milliós városba az év első hat hónapjában mintegy 60 millió turista látogatott el, s ezzel Európa harmadik leglátogatottabb városa London és Párizs után (a kongresszusi turizmusban Bécs után a második legnagyobb ilyen központ a világon). Berlin nemcsak a gazdag múltjával vonzza oda a külföldieket, hanem az a tény is döntő, hogy németországi viszonylatban olcsónak számít. Itt a legtehetősebb és a vékony pénztárcájú turista is megtalálja a megfelelő szállást, az egymás mellett sorakozó éttermekben pedig már 5-10 euróért meg lehet ebédelni. A 891 négyzetkilométeres város területét tekintve kilencszer nagyobb, mint Párizs, 1700-zal több hídja van, mint Velencének, központjában viszont kellemes perceket lehet eltölteni, hiszen 44 kilométer hosszan átszeli a Spree folyó, a 210 hektáros Tiergarten közepén pedig nem kipufogógázt szívunk be, hanem hárs illatában élvezünk. A kertészeti emlékműként védett park egyébként nem a legnagyobb Berlinben, de összehasonlításként a New York-i Central Park 341 hektáron, a londoni Hyde Park pedig 141 hektáron terül el (A porosz királyok egykori vadászterülete a II. világháborúban majdnem elpusztult, hiszen a 200 ezer fából mindössze 700 maradt, mert a helyiek ezzel tüzeltek, a területén pedig veteményeztek. Az első hársfát aztán 1949-ben ültették el, s egész Németország területéről 250 ezer fát adományoztak a parknak).
A REICHSTAG ÉS KÖRNYÉKE
A park mellett van a Reichstag, amelyet a '60-as években állítottak helyre a modernizált állapotában, majd a '90-es években újra renoválták. Akkor kapott üvegkupolát, amely eredetileg is megvolt, de az 1933-as tűz megrongálta. Ide komoly beléptetési rendszer útján lehet csak eljutni: először interneten kell jelentkezni, s ha az ember zöld fényt kap, akkor az épületben is tüzetesen átvizsgálják. A parlament termeit nem lehet megnézni, a turistákat csak a kupolába engedik fel, ahonnan szép látvány tárul az ember elé. Egy állandó fotókiállításon például azt is megtudhatja az érdeklődő, hogy Hitler életében egyszer sem tette be a lábát a Reichstagba (mert mire betehette volna, addigra felgyújtotta). A Reichstagot körülvevő parkosított téren, a Köztársaság téren helyezkedett el egykor Berlin másik szimbóluma, a Siegessävle, a győzelmi oszlop, amelyet nyugodtan nevezhetünk Aranyangyalkának is. Ezt az impozáns emlékművet 1864-ben kezdték építeni, a porosz–dán háború után, majd a német–osztrák és a német–francia háborúk után 1873-ban avatták fel a sedani csata évfordulóján. Érdekessége, hogy a fém díszeket a zsákmányolt ágyúkból alakították ki. Hitlernek azonban nem tetszett a helye, s 1938-39-ben áttetette a Grose Stern (Nagycsillag) térre, hozzáépítve még egy szintet. 1945-ben aztán majdnem megsemmisült, mert a sértődött franciák fel akarták robbantani, de a többi nagyhatalom nem engedte elpusztítani.
Mindezek tőszomszédságában van a brandenburgi kapu is, a másik jelkép. Az Unter den Linden út végén található 26 méter magas és 65,5 méter széles klasszicista építmény mára le van zárva a közúti forgalom számára, a sétálóutca két oldalán pedig immár nem őrházak, hanem oszlopcsarnokok és diplomáciai épületek vannak, s az ember útlevelébe szívesen beleütik a volt Német Demokratikus Köztársaság pecsétjét. Előtte még ott húzódik az úttesten meghagyott kettős bazaltkockasor, amely a Die Mauer, azaz a Fal helyét juttatja eszünkbe. (Egy gyalogosátjárót is keresztülszel, amelyen bamba turisták állnak meg fényképezkedni, az autósok pedig rendre dudálnak).
Ezek azok a helyek, amelyeket feltétlenül meg kell említeni, de természetesen mindezzel korántsem merül ki a látnivaló Berlinben, hiszen a 158 múzeum mellett ott van még az elhíresült Alexanderpaltz, ahol épp egy balkáni rezesbanda húzta, meg a legközkedveltebb Potsdamer Platz, ahol például a legnagyobb berlini mozi van, valamint a Kollhoff Tower, amelyben Európa leggyorsabb liftje (30 km/óra) pillanatok alatt felrepített bennünket az épület 25. emeleti kilátójába, a Kúdamm, azaz a Kurfürstendamm, a legnagyobb nyugat-berlini bevásárlóutca, meg a KaDeWe, a kontinentális Európa legnagyobb áruháza, amelynek nyolc emeletén szinte lehetetlenség olyat kérni, amit nem kap meg az ember. És itt van természetesen az állatkert, amely a maga nemében szintén páratlan, hiszen a legtöbb állatfajt (1500) itt tartják a világon, s évente mintegy 3 millió ember látogatja meg.
Keresztülmentünk a keleti részen is, de erről nem sokat lehet írni, mert ott a minden egykori szocialista országban felismerhető lakónegyedek és kockaépületek vártak bennünket, és fél óra autókázás után a Világ kertjei, amelynek iszlám kertjében majdnem leloptam a fáról egy birsalmát.
Az állatkertről, a múzeumokról, a boltokról és az árakról, a német életszínvonalról, az éttermekről és a német (és más) ételekről a minisorozat következő részeiben szólok bővebben.
