Egyre több ország igyekszik elhitetni, hogy saját biztonsága érdekében erősíteni kell a hadseregét és a védelmi képességeit. Erre törekszik az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és sok másik állam, beleértve a semlegesek egy részét, így Svédországot, sőt Svájcot is.
A látványos erőfeszítések közepette a kormányok egy része a háborús pszichózis szinten tartásáról, sőt fokozásáról is gondoskodik. Az utóbbi időben ráadásul ismét vérszemet kaptak; vélhetően némi hadiipari segítséggel, illetve „adakozás” révén.
Észak-Korea kiváló eszköz a feszültség szavatolására Kelet-Ázsiában, ahol az USA és Kína érdekellentétei egyre nyilvánvalóbbak, s ezért a két világhatalom úgy, illetve ott próbál keresztbe tenni a másiknak, ahol csak tud. Az atomfegyverekkel rendelkező Phenjan is arra hivatkozva teszteli a Föld majdnem minden pontjának támadására alkalmas rakétáit, hogy képes legyen megvédeni magát, ha a fő ellenségének tartott Amerika megtámadná. Kína talán visszafoghatná a szomszédságában működő sztálinista kommunista rezsimet, de nem sieti el (és csak egy kicsit fegyelmezi), hiszen az neki is jó, ha valaki borsot tör az USA orra alá. Meg hát nem is áll érdekében, hogy megbukjon az észak-koreai vezetés, s a helyére esetleg olyan politikusok kerüljenek, akik inkább Washingtonnal szövetkeznének.
Pedig a Fehér Ház nem bánná, ha neki megfelelő rezsim vezetné Észak-Koreát, amelyet immár nyílt katonai fenyegetéssel is megpróbál sarokba szorítani. A kölcsönös vádaskodásba a héten Peking is bekapcsolódott. A kínai ENSZ-nagykövet keményen bírálta az USA-t, amiért szerinte növeli a feszültséget Észak-Koreával, s ezzel veszélyezteti a térség stabilitását.
A gyanúsítgatások másokra is jellemzőek. Oroszország és a NATO képviselői ugyanis szinte menetrendszerűen szapulják egymást, felhánytorgatva a másiknak, hogy már megint milyen megengedhetetlen lépéssel sodorta veszélybe a regionális vagy épp a globális biztonságot. A viszálykodást rendszerint katonai műveletek vagy a hadsereghez köthető intézkedések, fejlesztések és kilátásba helyezett változtatások szítják.
A sorozatos vádaskodások, szócsaták, fegyvertelepítések, hadgyakorlatok, haditechnikai fejlesztések, valamint egy-egy országban, régióban és a kibertérben zajló háborúk egészen elképesztő pszichózist, bizonytalanságot gerjesztettek már. A feszültség pedig számtalan incidenshez vezetett, és kellemetlenségek sokaságát okozta.
A legutóbbi eset épp a múlt hét végén történt. Románia ugyanis nem engedte át légterén, Magyarország pedig nem engedte a budapesti repülőtérre leszállni az orosz miniszterelnök-helyettest szállító utasgépet. Dmitrij Rogozin ezért azonnal válaszlépésekkel és „személyre szóló” szankciókkal fenyegetőzött, jóllehet sejthette, hogy azért járt így, mert az oroszok ukrajnai beavatkozása miatt az ő neve is szerepel az uniós beutazási tilalmi listán.
Vlagyimir Putyin orosz elnök óvatosabb volt: a július elején tartott hamburgi G20-csúcstalálkozóra úgy utazott el, hogy a különgépe – biztonsági okokból – elkerülte Lengyelország, Észtország, Lettország és Litvánia légterét.
Ez eléggé meglepőnek tűnik, hiszen a baltiak éppen az oroszoktól féltik a légterüket és a biztonságukat is. Nem is bánják, ha NATO-egységek gyakorlatoznak a területükön, s azt sem, ha komoly légvédelmi rendszereket telepítenek hozzájuk. Észtország talán vásárolna is amerikai Patriot rakétaelhárító eszközöket, követve Lengyelország és Románia példáját.
Az amerikai katonai jelenlét és fegyverzet növelése az orosz határok közelében nem tetszik Moszkvának, amely nyugtalanítónak tartja a Kelet-Európában és a Baltikumban szaporodó NATO-hadgyakorlatokat is.
Persze az oroszok sem ülnek ölbe tett kézzel. Fejlesztik a hadseregüket, őszre pedig nagyszabású és látványos hadgyakorlatra készülnek. Észtország máris attól tart, hogy az egész a NATO elleni katonai művelet előkészítését szolgálja. A Kreml azonban tagadja, hogy bárkinek ártani akarna.
A pesszimisták máris a harmadik világháború rémével riogatnak. Szerintük a nukleáris háború veszélye egyre nyilvánvalóbb. A legnagyobb fenyegetést jelenleg azonban a kiberfegyverek jelentik. Ha viszont ezek alkalmazása során olyan válsághelyzet alakulna ki, amely valamelyik atomhatalom működését sodorná veszélybe, az érintett – végső esetben – akár nukleáris csapással is megpróbálhatná semlegesíteni a virtuális térben támadók országát.
Szerencsére a nukleáris elrettentés egyelőre jól működik, és nem igazán szeretné senki megtapasztalni, hogy milyen lehet az atomtámadás. Igaz, arról egyik nagyhatalom sem feledkezik meg, hogy minél hatékonyabb védőpajzsot alakítson ki a nukleáris csapások ellen.
Az optimisták ugyanakkor valószínűtlennek tartanak egy olyan (világ)háborút, amelynek a célja az ellenség(es szövetségi rendszer) teljes megsemmisítése. Olyan fegyveres konfliktusok azonban nagyon is elképzelhetőek számukra, amelyek az ellenség vagy akár az ellenfél térdre, de legalábbis kompromisszumokra kényszerítését, esetleg a globális erőegyensúly felborítását szolgálják. Ám az ebben érdekeltek még egy ilyen háborút sem egymás országa ellen indítanának; erőiket és támogatóikat inkább másutt ütköztetnék meg az ellentáborral. A katonai szakértők a legvalószínűbb helyszínek közé sorolják a Balti- és a Fekete-tenger térségét (esetleg a Balkánt), a Közel-Keletet, valamint Dél- és Kelet-Ázsiát.
