A Goldman Sachs csapata megérkezik a meghallgatásra (Beta/AP)
Tudósítónk jegyzete
Washington, április 29.
Újabb hatásos – de korántsem hatékony – politikai színháznak lehettünk tanúi a héten Washingtonban: a szenátus bankvizsgálati albizottsága meghallgatta a nemrég vád alá helyezett Goldman Sachs beruházási bank és brókercég vezetőit.
Ezt az egyoldalú „eszmecserét” ugyan nem amiatt tűzték ki, amivel a pénzügyi óriást vádolja a szövetségi kormány – hogy ti. visszaélt helyzetével és olyan saját kiadású értékpapírokat árult, amelyekről eleve tudta, hogy értéktelenek, és ellenük spekulálva nyerészkedett saját vevőivel szemben –, hanem még a 2008 őszén kitört pénzpiaci válság körüli kongresszusi vizsgálódás következtében került rá sor. Ám mégis mindenki a legújabb fejlemények miatt figyelt oda: a pénzügyi guruknak eskü alatt kellett vallaniuk...
A majdnem 11 órás (ön)kínzatás mégsem hozott egyértelmű győztest: igaz ugyan, hogy a szenátorok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ügyes politikai poénokkal keresztre feszítsék az előttük ülő milliárdosokat, ám az utóbbiak pénzpiaci tudása és „értéksemleges” szakzsargonja azt eredményezte, hogy gyakorlatilag az őket „vallató” honatyák kerültek nehéz helyzetbe. Az utóbbiak közül ugyanis alig némelyikük érti magát a játszmát.
A színjáték legfontosabb hozadéka azonban mégis az volt, hogy – majdnem – egyértelműen kiderült: nem az egyes emberek kapzsisága vezet a katasztrofális pénzpiaci viselkedéshez, hanem maga a rendszer. Amit ugye nemcsak a kisember képtelen átlátni – nemhogy megkérdőjelezni – hanem még azok sem, akik a rendszeren belül, annak csúcsán csücsülnek – sőt annak törvényeit alkotják.
De lássuk a konkrét kérdéseket és válaszokat, amelyekből mindez kiderült. Vagyis csak kiderülhetett volna, hiszen – nem kell rajta meglepődnünk – az amerikai sajtó óriási többsége még véletlenül sem erre helyezte a hangsúlyt. A gyakran „balliberálisnak” tartott sajtó emberei is csak a gazdáikat szolgálják, akik viszont a pénzpiacról élnek, vagyis „milliomosodnak”.
Amikor Carl Levin demokrata párti szenátor megkérdezte a Goldman-vezetőket, nem éreznek-e felelősséget a cég ügyfelei iránt, akik nagy pénzeket veszítettek azon az értékpapíron, amelyet maga a Goldman egyik fiatal munkatársa belső e-mailben „sz...s”-nak nevezett, a négy vezető közül csak egyetlenegy rebegte el, hogy „de igen, valamelyest”. A többiek értetlenkedve állították, hogy az ő dolguk csak az, hogy „árakat listázzanak” a potenciális vevőnek. Az meg döntsön, ahogy jónak látja. Ugyanilyen – sőt, talán még látványosabb, egyértelműbb – „eredményre” jutott a sokórás faggatózás után a Maine állambeli republikánus Olympia Snowe is.
Amikor egy jobboldali szenátornő azt vágta a kihallgatottak szemébe, hogy a cég meg az egész pénzpiac „kevesebb ellenőrzés mellett működik, mint egy közönséges Las Vegas-i pókerasztal”, akkor azok nem is értették – vagy úgy tettek, mintha nem értenék – miért baj ez: Ronald Reagan óta az egész amerikai gazdaság-politika a piac „felszabadításáról” szólt, és azok, akik ehhez szavazatukat adták, most ne panaszkodjanak, hogy bekövetkezett, ami előre látható volt. Mert többek között a Goldman Sachs is évek óta látta, hová vezet az ingatlanárak mesterséges felverése és felelőtlen hitelfeltételekkel való finanszírozása.
Amikor Lloyd Blankfeinra, a Goldman Sachs vezérigazgatójára került sor – az utolsó 4 órában őt célozták meg a szenátorok – akkor derült ki egyértelműen, hogy a 141 éves cég egyáltalán nem látja, miért baj az, ha nyerészkedik bizonyos üzletfelei veszteségén. Vagy hogy miért lenne furcsa, amikor a piac összeomlására fogad.
A pénzügyi világ csak ügyesen biliárdozik: pontosan tudja, melyik golyót melyik zsebbe kell lökni, de úgy, hogy a fekete 8-as el ne süllyedjen – vagyis hogy a végén a pénzügyi zsonglőrök mindig jól járjanak. Mint ahogy a Goldman Sachs is profitrekordot termel már az idén – miután elfogadta és megköszönte az államtól – az adófizetőktől – kapott tízmilliárdos mentőövet.
Nem a játékosokban van tehát a hiba – még csak nem is az asztalban, vagy a bírókban: a játék maga olyan, hogy csak azoknak ad esélyt, akik nagyban játszanak. Ezért is nehéz Obama meg a kongresszus dolga a pénzpiac felügyeletének reformjával: csak a szabályokat igyekeznek módosítani – és csodálkoznak, hogy nem találják a „biztonságos” megoldást –, holott a pénzpiaci sport maga az, amely lehetetlenné teszi a biztonságos, az egész társadalom szükségleteit szolgáló játékot.
