A négy fiú, akiket hazaküldött az igazgató
Tudósítónk jegyzete
Washington, május 14.
Aki járt már Amerikában, vagy legalább látott amerikai filmet – és ki ne látott volna? –, az tudja, hogy a jenkik szinte fanatikusan tisztelik hazájuk csillagos-sávos lobogóját.
Nemcsak hogy minden sportmeccs előtt elénekli a tömeg a himnuszt miközben felvonják a zászlót, hanem az ország több százezer iskolájában minden áldott nap úgy kezdődik a tanítás, hogy a diákok felállva és szívükre tett kézzel elszavalják a rövid zászlófogadalmat – amolyan nemzeti-politikai hiszekegyet. Nem kötelező ugyan, de alig van olyan fiatal, aki megkockáztatja társainak a megvetését azzal, hogy néma marad. Nem csoda hát, hogy az amerikai zászlónak valóságos kultusza van: az űrrepülőgéptől és a gépkocsikra ragasztható matricáktól a nyakkendőig és a fehérneműig az Egyesült Államokban nincs az a tárgy, amelyen a kék mezőben fehér csillagok és a fehér mezőben piros sávok valamilyen stilizált változatban meg nem jelentek volna.
Hogyan fordulhatott hát elő egy ilyen környezetben, hogy május 5-én egy kaliforniai középiskolában az igazgató megtiltsa az amerikai zászló motívumainak viseletét a diákok öltözetén!? Természetesen óriási felháborodást okozva ezzel a San Franciscóhoz közel fekvő városkában: napokon belül összehívták a szülők és az iskolaszék értekezletét, amelyen a dühös – fehér bőrű – papák-mamák kiabálva követelték az igazgató és helyettesének leváltását. Az amerikai tévécsatornák azóta is ezzel az esettel foglalkoznak – ki-ki a maga szája íze szerint.
A dátum roppant fontos szerepet játszik a történetben. Május 5-e a latin-amerikai eredetű amerikaiak – más néven latinók vagy hispánok – legnagyobb ünnepe. Mindenki csak Cinco de mayo-nak ismeri, még a konzervatív Bush elnök – egykori texasi kormányzó – is évről évre megünnepelte (és tévesen fordította le a dátumot angolra). A hispánok ezen a napon kivonulnak az utcákra, piknikeznek, saját zászlaikat lobogtatják, jól érzik magukat. Természetesen spanyolul beszélgetnek és énekelnek – de hát ez „hétköznap” is így van.
Az utóbbi időben azonban egyre inkább felüti a fejét a fehér amerikai társadalom egyes rétegeinek veszélyérzete – amit Barack Obama elnökké választása különösen érzékeny szintre emelt. A népességmutatók tendenciája egyértelmű: a hispánok megelőzték a feketéket a legnagyobb kisebbség pozíciójában: az USA 307 millió lakosa közül ma már több mint 47 millió (15,4%) latin-amerikai eredetű. Többségük katolikus, túlnyomó részük rendkívül vallásos, és képzettségi szintjük messze elmarad az amerikai átlagtól, sőt minden jelentősebb kisebbség átlagától is. Mindez a tényező – plusz Latin-Amerika közelsége folytán az illegális és a legális bevándorlás együttvéve – azt hozza magával, hogy sokkal gyorsabban szaporodnak, mint a többiek, és még az évszázad vége előtt többségi népcsoporttá válhatnak, az európai származású amerikaiakkal szemben is.
Egyesek szerint az amerikai civilizáció ezzel akár meg is szűnhet, vagy jelentősen módosulhat. Akár vészjósló, előítéletes prognózis ez, akár nem, sokak számára máris hatalmas veszélyt jelent a primitívnek tartott kisebbség. A „saját” latinó ünnepük ennél fogva szemet szúr, és ez ellen tiltakozott az említett gimnáziumban öt fiú azzal, hogy a Cinco de mayon „amerikai zászlóba” öltözött.
Az igazgató sejtette, hogy bajkeverés készülődik, ezért előre megtiltott minden zászlóhasználatot arra a napra. Tehát a mexikói zászlóét is. Amikor a fiúk nem tartották be az egynapi szabályt, megkérte őket, hogy fordítsák ki a trikókat és vegyék le a zászlós fejkötőjüket, ellenkező esetben felfüggeszti őket. Az ötből négy fiú úgy határozott, hogy igazolatlan hiányzás vállalásával is inkább hazamegy, de „nem hagyja, hogy a nemzeti zászlót betiltsák”.
A sztori ilyen beállítása a külső megfigyelőben általában azt a benyomást kelti, hogy hát igen, micsoda gonoszság a bevándorlók részéről (az igazgató is latin-amerikai származású...), ha „nem viselik el” az amerikai zászló – a haza, választott hazájuk, szimbóluma! – felsőbbrendűségét vagy legalábbis jelenlétét. Csakhogy a fiúk nem puszta viseletükkel „tüntettek”, hanem nagyon is kimutatták latinó társaiknak – és Kalifornia lakosságának már 36 százaléka hispán eredetű! –, hogy „Ez itt Amerika!”, vagyis ne „hispánkodjanak” itt, hanem ha azt akarják csinálni, akkor „menjenek haza”.
Ugye, így már egészen más fény vetül a történtekre!? Mi is hallottunk már ilyet, hogy „Ez itt ...!” (tessék behelyettesíteni a megfelelő balkáni birodalmat), és mindenki más menjen „haza”.
Ugyanaznap Arizonában – ahol a latinó lakosság aránya szintén kétszerese az egész országénak (30%) – letéptek és szemétkosárba dobtak egy előre jóváhagyott módon kitűzött mexikói zászlót. És a helybéli fehérek jelentős része ezt indokoltnak is tartja. Emlékezetes, hogy Arizona – Mexikóval több mint 600 kilométer közös sivatagi határa van, az illegális bevándorlás egyik veszélyes folyosója – nemrég törvényt hozott a „gyanús kinézetű” emberek igazoltatásáról, a múlt héten pedig betiltotta az állami iskolákban az „etnikai tanulmányokat”, mert azok „aláássák az Egyesült Államok szuverenitását”. („Lefordítva”: ha Szerbiáról lenne szó, akkor például nem lehetne hungarológiát kutatni vagy a 48-as szabadságharcról tanulni.)
Akárcsak mifelénk, a soviniszta fehér-amerikai kilengések elkövetőinek fogalmuk sincs a történelemről, esetleg csak annak a számukra kilúgozott változatáról. A Cinco de mayo ugyanis sehol másutt nem ünnep, csak az Egyesült Államokban, még Mexikóban is csak egyetlen északi tagállam emlékezik meg róla. 1862. május 5-én a négyezer fős mexikói hadsereg legyőzte III. Napóleon kétszeres túlerejét, és ezzel megvédte a függetlenséget. De a csata legfontosabb hosszú távú eredménye az volt, hogy a franciák – akik mexikói területről szándékozták támogatni az éppen polgárháborúzó Egyesült Államok déli szakadár államait, nem tudtak beavatkozni Észak és Dél küzdelmébe. A történelmi dátum tehát valahogy – jelenlegi kisebbség és többség vetületében – az 1456-os nándorfehérvári ütközetre hasonlít: a mexikóiak kikaparták a gesztenyét szomszédjuk számára, nagyban hozzájárultak az unió egységének megóvásához.
Arról pedig végképp nem beszélnek – és talán nem is tudnak – a fehér amerikai nacionalisták, hogy Kalifornia, de különösen Arizona, Új-Mexikó és Texas még mindig hosszabb időt töltött hispán spanyol meg mexikói fennhatóság alatt, mint amennyit eddig az unióban megélt. Texas konzervatív erői manapság is opciónak tartják a kilépést az USA-ból Obama „erőszakos kormányprogramjai” ellen tiltakozva, ugyanakkor elítélik a hispánok önérzetét. Arra pedig végképp senki nem figyel, hogy az USA érvényes törvényei között létezik egy olyan is, amely tiltja a nemzeti lobogó és motívumainak bármiféle ruhadíszítésre használt változatát.
Forrong tehát az amerikai olvasztótégely, és ha nem is robban fel, előbb-utóbb túlcsordulhat – legalábbis a latin-amerikai eredetű népességrobbanástól. Érdekes lesz odafigyelni, hogyan dolgozza ezt fel az USA egyébként törvénytisztelő fehér és sokszínű társadalma.
