(Tudósítónk jegyzete)
Washington, május 22.
Washington és az olajlobbi összefonódása csak olyan mértékben hír, mint az, hogy a kóbor kutya megharapta az óvatlan járókelőt. És az előző Bush-kormányzat körülbelül ott tart a választók emlékezetében, mint a tavalyi hó.
Talán ezek a képek és képzavarok mutatják legvilágosabban, milyen mértékben hivatkozhat Barack Obama és kormánya arra az elmúlt nyolc évre, amikor közvetlenül az olajtőke egyik képviselője – ifj. George Bush –, ill. technokrata kiszolgálója – Dick Cheney – ült a Fehér Házban, és irányította közvetlen befolyással, a mai napig közzé nem tett alelnöki titkos tárgyalások keretében, az energia-politikát.
Alig több, mint egy évvel később már Obamának kell magyarázkodnia amiatt, miért vannak a szövetségi szervek az olajcégek zsebében, honnan a határtalan bizalom, amikor a fúrótornyok képviselői azt bizonygatják, hogy a mostani katasztrófák nem következhetnek be. Ugyanaz a politikai áramlat, amely hetente farkast kiált, mert Washington úgymond beleavatkozik az amerikaiak életébe, most azt rikácsolja, hogy a szövetségi kormány, a katasztrófakezelő hivatal, a parti őrség, a kongresszus és mindenki más „elaludt a kormánykeréknél”, és nem lépett közbe idejében.
Mit sem számít, hogy 700 vízi jármű és 16 ezer ember munkálkodik már hetek óta a megzabolázatlanul feltörő olaj megállításán és a parti vizek védelmén. Ezt a balhét már Obama viszi el – különösen, hogy alig pár héttel az április 20-ikai robbanás előtt beadta a derekát, és hozzájárult a part menti olajkutak számának növeléséhez olyan területeken is, ahol eddig nem léteztek.
Bármilyen furcsán hangzik is, de a British Petroleum (BP) America olajóriás, valamint a Halliburton infrastruktúra-építő konglomerátum (Dick Cheney egykori cége) kötvényei nagyobb kamatot hoznak ma is, mint a történelem eddig legbiztonságosabb befektetési eszköze, az amerikai szövetségi állampapír. Mégpedig azért, mert a milliárdos felelősség ellenére mindkét vállalatnak óriási készpénztartalékai vannak, és szinte korlátlan hitelvonalakat tud fenntartani.
Ami viszont a BP erkölcsi hitelét illeti, az olajkútrobbanás egy hónapos „jubileuma” nem hozott nagy örömet. Washington nyomásának engedve a BP kénytelen volt nyilvánosságra hozni, hogy elejétől fogva tudja, mi történik, sőt nyilvánosan elérhetővé tenni azt a több mint 1500 méteres mélységből érkező videoközvetítést, amely alig néhány méterről mutatja az olajsugarakat, ahogyan a szétrobbant csővezetéken át a tengerfenékből előtörnek.
A CNN hírtelevízió követelésére már napokkal korábban bemutattak ugyan egy félperces videót, amiből egyes tudósok gyorsan kiszámították, hogy a BP minden hivatalos adata közönséges ámítás. A BP korábban azt állította, hogy nem „méricskéléssel”, hanem leállítással van elfoglalva. Meglehetősen egyszerű eszközökkel – középiskolai matematikával – el lehetett jutni addig az adatig, hogy a BP által felbecsült napi 5000 hordó (1 hordó kőolaj kb. 159 liternek felel meg) helyett ennek legalább a tízszerese ömlik a Mexikói-öbölbe naponta. Az élő közvetítés után pedig akár a 15-20-szorosa a legújabb becslés.
De vegyük csak a tízszeresét: 50 ezer hordó olaj kb. 8-10 millió liter naponta, tehát az elmúlt egy hónap alatt mintegy 300 millió liter ömölhetett ki. Ez máris a tízszerese lenne az Exxon-Valdez olajfoltnak. Az egy hónapos „évfordulóra” az olajfolt elérte a louisianai mocsárvilágot is, ahol a „nagytakarítás” összehasonlíthatatlanul nehezebb – gyakorlatilag lehetetlen —, mint a nyílt tengeren.
A BP időközben a harmadik, még mindig sikertelen módszerrel próbálkozva hadakozik a katasztrófával, miközben londoni vezérigazgatója – aki korábban kamerák előtt kijelentette, hogy addig nem mozdul a helyszínről, míg meg nem állítják az olajat – Londonba utazott, hogy születésnapját ünnepelje.
Obamának időközben nincs mit ünnepelnie. Annak ellenére, hogy a katasztrófát nem a szövetségi szervek okozták, a közvélemény tőlük várja a mentőövet és a megoldást is, ha erre a profitáló nagytőke a napi több milliárd dolláros bevételével nem képes. Az elnök is késlekedve jelentette be, hogy nemcsak az öbölben, hanem az ásványi tartalékok igazgatóságában is tisztogatást végeznek, mert ennek legbefolyásosabb emberei bizony az olajcégek zsebében voltak, és mindent jóváhagytak – sokszor kisded előnyökért –, amit megrendelőik és a lobbisták követeltek.
Kétségtelen, hogy Obama ezt a szennyet elődeitől örökölte, de ahelyett, hogy az első nap a sarkára állt volna, megint hagyta, hogy a sztori – és az olajfolt – kicsússzon a kezéből. Most már foltozná a (Bush-)császár által hátrahagyott új ruhát, de az már 15 hónapja őt magát „ékesíti”.
Az olaj meg közben lankadatlan sugárban ömlik a tengerbe, és szinte bizonyos, hogy meg fogja haladni – ha máris meg nem haladta – a 21 évvel ezelőtti alaszkai Exxon-Valdez tartályhajó zátonyra futásából keletkezett szennyeződést. Annak nyomán új törvények születtek: meglátjuk, Obama képes lesz-e visszakozni és leállítani, vagyis a biztonságos tartalékok és technológiák felé irányítani a csillapítatlan energiaéhségből eredő olajpolitikát.
Most látni csak igazán, hogy a nemrég bemutatott és máris minden idők legnagyobb kasszasikerét hozó – éppen a vaskalapos energiapolitikát kicsúfoló – 3-dimenziós Avatár kék lényei és a pártjukra álló amerikai titkosügynök meg repülőtiszt meséje nem is annyira naiv dolog.
