Fürdetik a pelikánt
(Tudósítónk jegyzete)
Washington, jún. 4.
Pénteken, az olajkitörés 46. napján, Barack Obama hamradszor is meglátogatta a Mexikói-öböl partjait, miközben a Louisiana állami lobogóján is látható – rendes körülmények között inkább csak barnásszürke – barna pelikánok egyre nagyobb számban kerülnek a menhelyekre. Ezek a kétméteres szárnyú tengeri madarak gyanútlanul buknak az olajos vízbe, amitől kezdve lélegezni is alig tudnak, és a csokoládémáz-szerű, mérgező bevonattól elpusztulnak, ha az ember nem fürdeti meg őket.
Egyesek szerint az első fekete bőrű amerikai elnök is erre a sorsra juthat az olajkatasztrófa következtében, noha éppen politikai ellenfelei voltak mindig is a nagy olajtársaságok zsebében. Sarah Palin, a tavalyelőtti republikánus alelnökjelölt az utóbbi napokban eltűnt a színről, nehogy a közvéleménynek eszébe jusson jobboldali csatakiáltása: „Drill, baby, drill!” (Fúrj, babám, fúrj!)
Az, hogy az ellentábor Obamára próbálja kenni az eddig a tengerbe ömlött 150 millió liter olaj szennyét, nem meglepő. De ugyanakkor saját pártjából is egyre többen követelik, hogy az elnök „mutassa ki dühét”. A higgadtságáról híres – és már korábban is éppen emiatt botladozó – Obama viszont úgy érzi, csütörtök este ki is mondta, hogy szerinte „nem az a dolga az elnöknek, hogy kiabáljon vagy hogy nyilvánosan dühöngjön, hanem, hogy biztosítsa a helyzet megoldását”.
Joe Biden alelnököt ugyanakkor azért támadta meg a jobboldali sajtó, mert azt találta mondani, hogy „amióta (a kormány kezébe vette az irányítást), a BP többnyire jól reagált”. Az „amióta” időhatározó mellékmondatot ügyesen kihagyva most vígan csúfolódnak a Newt Gingrich-hez hasonlók, hogy Bidennek fogalma sincs a katasztrófáról, meg az öbölparti államok lakosságának felháborodásáról.
Még egyik legnagyobb kommentátor híve is felrója Obamának a New York Times hasábjain a „szándékos és megmagyarázhatatlan ellenállást, hogy betöltse hivatalának egyik legfontosabb feladatát: hogy a nép félelmeinek és büszkeségének a prizmája legyen, mintegy visszatükrözve a nemzet érzéseit, amiből a polgárok tudhatnák, hogy átérzi, amit ők éreznek”.
Akármennyire is nehéz racionálisan értelmezni ezeket a bírálatokat, úgy tűnik, mindenfelé így működik a politika, még a demokráciájára oly büszke Egyesült Államokban is. (Vagy éppen akár a vajdasági magyar színtéren.) A választók – sőt a nemszavazók is! – nem a lehető legracionálisabb viselkedést várják a vezetőktől, hanem éppen ellenkezőleg, az emocionális viszonyulást. Ezért volt Clinton verhetetlen, és ezért „nem felelnek meg” az elvárásoknak azok, akik „okosabbak” próbálnak lenni, mint az „istenadta nép”.
Tudom, messze van az olajfolt, de azért talán errefelé is le lehetne vonni a tanulságokat. A pelikánok halálos olajfürdője nélkül is.
