Sürgés-forgás a katasztrófa helyszínén (Beta/AP)
Tudósítónk jegyzete
Washington, június 11.
A legújabb számítások és mérések a British Petroleum első napi becslésének a negyvenszeresére emelték a naponta tengerbe ömlő kőolaj mennyiségét.
Ha igaz az, hogy napi 40 ezer hordó olaj kerül a Mexikói-öböl vizébe, akkor a mélytengeri fúrókút április 20-ikai robbanása óta hetente egy egész Exxon Valdez méretű környezetszennyezés érte a természetet. Mint ismeretes, az Exxon olajtársaság Valdez nevű hajójának 1999-es alaszkai zátonyra futását tartották eddig a legnagyobb ilyen csapásnak, amely egész sor törvényi szabályozást és megszorítást is eredményezett – de nem eleget.
Az amerikai sajtó félszáz nap után is úgy tárgyalja az öbölbeli eseményeket, hogy a helyszínen még mindig nem lehet tudni, „ki iszik és ki fizet”, vagyis hogy kinek az utasítására történnek a dolgok. A szövetségi kormány a parti őrség egyik tengernagyát jelölte ki az erőfeszítések koordinálására, ám a tisztogatási műveletek egy részét mégiscsak a BP irányítja, és ők nem egyszer megtiltják az ideiglenes munkaerőnek, hogy szóba álljon a sajtóval.
A héten egy egész városnyi konténerlakást állítottak fel a parton, ahol több ezer embernek lesz 3-6 hónapra szálláshelye, akik a parti homok, a mocsarak és az állatvilág takarítását végzik. A BP eddig több mint egymilliárd dollárt költött a katasztrófa következményeinek hárítására, de a becslések most már 20-30-szor annyi pénz szükségességéről szólnak.
A brit olajcégnek tavaly 17 milliárd dolláros nyeresége volt, és szakértők szerint képes lesz állni anyagi kötelezettségeit. A BP vezetőinek megnyilvánulásai azonban annyira összehangolatlanok, hogy ma már senki sem hisz nekik. Az egyik nap azt mondják, hogy minden kárt és jogos követelést ki fognak fizetni, másnap viszont elvitatják a károk jelentős részét.
A louisianai parti lakosság jelentős része a tengerrel vagy az idegenforgalommal kapcsolatos üzletágakban dolgozik, amelyek gyakorlatilag mind leálltak. A halász-, rákász- és osztrigahajók a kikötőkben vesztegelnek, lassan az utolsó feldolgozóüzem is kifogy a nyersanyagból. Ezek a kis és közepes bizniszek alkalmazottaik ezreinek mondanak fel egyik napról a másikra. Az emberek egy része ugyan talál ideiglenes munkát a „nagytakarításban”, de az mégsem állandó kereset. Házkölcsönök százai kerülnek veszélybe, mert bevétel híján az adósok nem képesek fizetni a részleteket.
Néhány hetes töprengés után, és hangos követelések nyomására, az amerikai kormány felfüggesztette a mélytengeri fúrótornyok működési engedélyét – ám ez a lépés csak még további gazdasági gondokat okozott: az öbölparti államokban mintegy százezer embert alkalmaznak az olajtársaságok, de a fúrótornyok, a tartályhajók és a finomítók leállásával ezeknek az embereknek a nagy része is kereset nélkül marad. A felháborodás egyre jobban fokozódik, az sem elég már, hogy Obama elnök eddig négyszer járt a déli partokon, találkozott a robbanás halálos áldozatainak hozzátartozóival, valamint a munka nélkül maradt üzletemberekkel és munkásaikkal.
Sokak szerint az olajömlés még mindig csak a Mexikói-öböl államainak problémája, pedig koránt sincs így. Egyrészt az olaj eljutott már Florida északnyugati partjaihoz, és ha átterjed a turistahelyekre, akkor országos problémává válhat a turizmus leállása miatt.
Másrészt a BP üzleti működésében sem maradt mozgástér: a cég vezetése tétovázik, hogy ki merje-e fizetni az esedékes nyereségrészesedést a részvénytulajdonosoknak. Első pillantásra ez egyszerű dolog: semmiféle profitra nem szabad gondolni, amikor a cég több tíz milliárdos kiadás előtt áll, és részvényeinek értéke a robbanás előttihez képest egynegyedére zuhant. Csakhogy a BP legnagyobb részvényesei közé tartoznak a nagy brit nyugdíjpénztárak, amelyek tervezett bevételének váratlan megcsappanásán keresztül kisnyugdíjasok milliói kerülhetnek pillanatok alatt napi létfenntartási gondok elé.
Mindemellett a jobboldal természetesen továbbra is Obamát okolja a katasztrófa meg nem állításáért, sőt azzal magyarázza a vádakat, hogy az amerikai politikai balnak tulajdonképpen „jól jön a katasztrófa”, mert állítólag így próbálja bebizonyítani, hogy igaza van a tiszta energia felé való fordulás ügyében.
Amennyire mérhetetlen az olajömlés, annyira feltartóztathatatlan az egyébként jogos felháborodás, és ugyanannyira érthetetlen a katasztrófa közepette kiáramló demagógia mennyisége is. Talán csak egyetlen dolog látszik végleg bizonyítottnak: az ember képtelen szavatoltan korlátot szabni a természet és a gazdasági élet rombolásának, ha nem tudja megzabolázni saját fogyasztási és energiaigényeit.
