Léphaft Pál
Ötszázmilliárd dollárral nő a Nemzetközi Valutaalap (IMF) mozgósítható tőkekészlete, további 250 milliárdot szánhat a súlyos finanszírozási problémákkal küszködő felzárkózó gazdaságok megsegítésére, ezenkívül legalább 100 milliárdnyit bocsátanak más nemzetközi fejlesztési bankok rendelkezésére, és 250 milliárddal támogatják a nemzetközi kereskedelemfinanszírozást – állapodtak meg a világ vezető államainak (G20) képviselői a csütörtöki londoni értekezleten.
Ez állítólag ösztönzőleg hat majd az összeomlóban levő világkereskedelemre nézve is, amely egy friss prognózis szerint az előző évek állandó növekedése után idén 5,2 százalékkal csökken.
A londoni csúcson született konszenzus és a nyomában tőzsdékre kivetülő „eufória” azonban csalóka – figyelmeztetnek a higgadtabbak, akik az áhított menekülésbe pumpálandó pénzrengeteget a leendő (hiper)infláció generátorának tartják. Amerika hamarosan az inflációval lesz kénytelen szembesülni, így a világ is – figyelmeztet Merkel pénzügyi tanácsosa. Az infláció „felemésztené” ugyan az USA tetemes küladósságát, ám valakinek ezt majdan meg is kell(ene) fizetnie. Nem véletlen hát a kínaiak aggodalma, hisz több mint 700 milliárd dollárjuk fekszik amerikai állami kötvényekben.
És nem véletlen az sem, hogy Európa radikális fellépést sürgetett a válság kirobbantásával okolt pénzügyi szektor ellen, a bankok, a hedge alapok és az adóparadicsomok jóval szigorúbb szabályozását követelve (Merkel és Sarkozy sikerének könyvelik el, hogy a londoni csúcson ezt is elfogadták), addig Obama megelégedett volna a jelenleginél nagyobb mértékű, összehangolt fiskális ösztönzéssel is, mert Washington szerint a válság mélyülésének így is gátat lehet szabni.
A válság valós mélységét néhány adattal is szemléltethetjük. A svájci UBS Bank felmérése szerint tavaly a részvénytőke névleges értékcsökkenése világviszonylatban mintegy 28 ezer milliárd (azaz 28 billió) dollárra rúgott, ami rekordmértékű értékcsökkenést jelent, mivel a 30-as évek amerikai tőzsdekrachja ennek mindössze tizenkettedét tette ki, még a II. világégés 17,4 billióra taksált összköltségei sem közelítik meg.
Igaz, hogy így, nominális értékben kimutatva a kép kissé torz, de rávilágít a probléma fokára, egyszersmind körvonalazza a lehetséges jövőképet is. A részvények átlagos történelmi értéknövekedési arányát alapul véve – mely évi 2 és 8 százalék közt mozgott – a tőzsdei világindex (MSCI) a fejlett államokban legkorábban 2016-ban érhetné el előző csúcsát, a fejlődőkben pedig esetleg 2020 táján. Ugyanezen számítás szerint – testközelbe hozva – a belgrádi tőzsde (BELEX) a 2007 májusában jegyzett történelmi „plafonjára” 28 év múlva, azaz 2037-ben juthatna el. 2015 előtt még abban az esetben sem, ha a honi tőkeizmosodás netalán az átlagos növekedés hatszorosát (évi szinten 50 százalékos) érné el. Ha tehát a tőzsdei mutatók az ország gazdaságának pulzusmérői (márpedig úgy tartják), úgy azokat az ígéreteket, melyek szerint 2010–2011-ben kilábalunk a válságból, finomkodva is csak könnyelműnek nevezhetjük.
És ez még a lehető legderűlátóbb forgatókönyv, egyesek ugyanis már a folyó évre teljes világgazdasági és politikai összeomlást jövendölnek. Gerald Celente, a gazdaságpolitikai távlatokat feltérképezni hivatott New York-i Trend Research Institute vezetője nem kevesebbet állít, mint hogy a tavaly kezdődött pénzügyi válság az idén szabályos összeomlással folytatódik. Az amerikai impérium magába roskad, a nagyvárosok olyanok lesznek, mint a peremükön nőtt nyomornegyedek, az emberek tömegtüntetésekkel próbálják majd meg jogaikat kiharcolni, zavargások törnek ki, eluralkodik az erőszak. A pénz elértéktelenedik, akinek nem lesz aranya vagy más elcserélhető tőkéje, annak nem lesz sem élelme, sem vize – üzeni, mint valami kataklizmatémájú sci-fi forgatókönyvírója.
Celente – akinek véleményére azért nem legyintenek egykönnyen, mert anno beharangozta az amerikai tőzsde 1987-es fekete hétfőjét, „megjósolta” továbbá a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesését – konkrét példákkal is érvel, mondván: ha egy építőipari erőgépgyártó világóriás, mint a Caterpillar bejelenti, hogy 20 ezer embert kénytelen elbocsátani, akkor a válság minden lehet, csak nem átmeneti. És ha megnézzük a Dow Jones alakításában is részes Caterpillar árfolyamesését (március 30-án a DJ Industrialon több mint 37 százalékos mínusszal zárt) vagy a General Motorsét (-19,34, a legfrissebb meg -8,76), úgy valóban nem sok biztató hámozható ki. Szerinte az (amerikai) autóipar megmenekülését eleve alaptalan is volt remélni, hisz az halva született. Különben is – mondja, és ebben az alulírott maradéktalanul egyetért vele –, aki amerikai kocsit vesz, nem lehet százas, azok ugyanis egyszerűen tragacsok.
Szerinte a fejlett nyugati államok közül Amerika húzza a legrövidebbet, hisz rajtban készületlenül érte a válság, ráadásul azok hivatottak most orvosolni, akik a kórt okozták. Ezért Obama sem lehet messiás, hisz ezekkel az emberekkel vette körül magát. A válság már nem kezelhető, már csak a kármentés a lényeg, de ebben a kármentésben a döntéshozók nem a kisember érdekeit nézik, hanem a nagyvállalatokét.
„A trendelőrejelzés nem optimizmus kérdése” – magyarázza Celente a magát kérető kételyt, mely szerint ez a jövőkép módfelett borús. „Az orvos felállít egy diagnózist. Nem számít, hogy derű- vagy borúlátó. Ugyanígy vagyok én is: nem én csinálom a világ problémáit, én csak elemzem őket.” Szerinte különben a válság 2012-ben tetőzik, a világ jelenlegi és eddig látott politikai és gazdasági arculata gyökeresen megváltozik, a felépülés pedig hosszú és nehéz lesz. Azt sem zárja ki, hogy a válság közvetett következményként a plutokráciát – globális szinten uralkodó államformaként – a szocializmus váltja fel.
Hm, nem semmi.
