Léphaft Pál
Tudósítónk jegyzete
Washington, augusztus 7.
Kezdjük egy pontosítással: nem (az egész) Amerikának van baja azzal, hogy Bill Clinton kiszabadította a két újságírónőt az észak-koreai rezsim karmai közül, hanem azoknak az amerikai köröknek, akik csípőből lőnek mindenre, ami „clintoni”; akik kapásból elvetnek bármit, amit a volt elnök tesz.
A republikánus kardcsörtetőktől kezdve az állítólagosan „Clinton-párti, liberális” médiáig, a blogoktól a népszerű kommentárhonlapokig szinte mindenki azt kereste, mivel feketíthetné be – akár utólag – a küldetés sikerét.
Emlékeztessünk csak, mi történt valójában! Négy hónappal ezelőtt az észak-koreai határőrség letartóztatta Laura Linget és Euna Leet, egy kínai és egy koreai származású amerikai tévés újságírónőt, mert állítólag engedély nélkül léptek az ország területére. Néhány héttel ezelőtt a kémkedéssé felnagyított vád alapján a sztálinista rezsim bírósága 12 év nehéz kényszermunkára ítélte őket. Semmiféle nemzetközi felháborodás és kérelem nem segített.
Mindaddig, amíg váratlanul – de nem előkészítetlenül – Clinton meg nem jelent Phenjanban és nem találkozott Kim Dzsong Illel. A „Kedves Vezető” még aznap megkegyelmezett a két újságírónőnek, akik a volt elnökkel együtt már másnap megérkeztek az Egyesült Államokba.
Történt ez alig néhány napra rá, hogy Clinton feleségét, aki történetesen az USA külügyminisztere, és keményen bírálja Phenjan politikáját, „buta bakfisnak” és „házsártos öregasszonynak” nevezte az észak-koreai rezsim. Mindeközben a Fehér Ház természetesen azt nyilatkozta, hogy a volt államfő semmiféle üzenetet nem vitt Obamától Dzsongnak, és hogy a látogatás kizárólag emberbarátinak és magánjellegűnek tekintendő.
Vagyis az amerikai kormányzat a sértéseket és az Észak-Koreával fennálló, súlyos nukleáris vitákat félretéve mindent megtett azért, hogy két állampolgárát kiszabadítsa egy brutális hatalom gulagjából. Washington nem átallott hozzájárulni a külön engedélyhez kötött utazáshoz (amerikai gépek amerikai törvény alapján nem repülhetnek Észak-Koreába), Clintonnak pedig nem esett nehezére Dzsonggal találkozni, csak hogy megtegye azt, amit másként nem lehetett elérni. (Természetesen nem mellékes, hogy a két hölgy az Al Gore társtulajdonában levő tévéállomásnak dolgozik.)
Mi volt minderre a rosszmájú média reakciója? Gordon Libby (a Fehér Ház „főcsővezetője” Nixon idején: a Watergate-betörés fő szervezője, aki emiatt négy és fél évet töltött börtönben) szélsőjobboldali rádiós kommentátor attól féltette a két fiatal nőt, hogy 9 órát kellett Clintonnal tölteniük a repülőben. Rush Limbaugh, a Republikánus Párt népszerű rádiós szócsöve pedig egyenesen föltette a kérdést: vajon a volt elnök lerohanta-e a kiszabadított fegyenceket a gépen?...
De hagyjuk az inkább komédiaszámba menő „szakértőket”! A New York Times Obama-párti, liberális feminista kommentátora szerint az egész „kiszabadítási hadművelet” arra volt jó, hogy Észak-Korea „megbüntesse” Hillaryt azzal, hogy a férjének adta ki az elítélteket... Dick Morris, aki tíz-egynéhány évvel ezelőtt Clintonnak dolgozott, és egyszer egy prostituáltnak adta át a telefont, miközben hotelszobájából az elnökkel beszélt, most „szörnyűnek és nevetségesnek” minősíti a küldetést, és azt mondja – akárcsak John Podhoretz, egy jobboldali politikai szakértő –, hogy a két nőt sorsára kellett volna hagyni.
Végül John Bolton – a nemrég még professzionális diplomata, aki egy ideig az ENSZ-ben képviselte ifj. George Bush kormányát, és arról vált hírhedtté, hogy akár atomfegyvert is bevetne diplomácia helyett minden ellenségnek látott külfölddel szemben – azzal vádolta meg a Clinton házaspárt és természetesen Obama elnököt, hogy „terroristákkal tárgyalt” a „túszok” kiszabadítása végett.
Felejtsük most el, hogy a két újságírónő mégsem túsz volt, hanem egy hatalmon levő kormány foglya, és valóban elkövettek illegális határátlépést, amiért az USA-ban is börtön jár! Sokkal érdekesebb, ahogy a derék, harcsabajszú Bolton „jótékony amnéziával” elfelejti, hogy Ronald Reagan kormányában éppen ő volt az, aki igazságügyi miniszterhelyettesként mindent megtett, hogy elkendőzzék az Irán–Kontra-botrányt. Reagan emberei, mint emlékezetes, Izraelen keresztül rakétákat adtak el Iránnak (amit kifejezetten tiltott az akkor érvényes amerikai törvény, akárcsak a túszszabadítás tárgyalásos módját), hogy a „vevők” segítsenek kiszabadítani a Hezbollah által Libanonban fogva tartott hat amerikait. Ráadásul a pénzt Reaganék az éppen szabad és tisztességes választásokon megválasztott nicaraguai szandinista kormány megdöntését célzó kontráknak ajándékozták. Boltonnak ez mit sem számít, ha Clintonékat és Obamát pellengérezheti ki.
Még akkor is, amikor egy remekül végrehajtott, sikeres akcióval két amerikai életet mentettek meg, és megmutatták országnak-világnak, hogy Amerika nem csupán nagybottal képes harcolni igazáért.
