Tudósítónk jegyzete
Washington, augusztus 28.
Nyolcvanöt közvetlen rokona kísérte ki koporsóját a családi házból; kisebbik fia kongresszusi képviselő; három unokahúga és több unokaöccse is politikaközelben él és dolgozik. Előttük a pálya.
Teddy halálával mégis véget ért a Kennedy-éra: olyan, több mint fél évszázados korszak zárul az amerikai politikában, amikor egy kiváltságos család szinte minden tagja annak szentelte vagyonát, tekintélyét, kapcsolatait, idejét és energiáját, hogy az elesetteknek, a szegényeknek, a hangjukat hallatni nem tudóknak, valamint azoknak az érdekeiért harcoljon, akik egy kíméletlen pénzelvű társadalomban fel sem képesek ismerni saját érdekeiket.
Csak nagyon ritkán lehetséges ilyen ítéletet mondani egy-egy politikusról, hát még egyszerre háromról, akik nemcsak kiválóan együttműködő, egymás mellett és egymás után sikeres fivérek voltak, hanem ugyanabból az alapvető világnézetből, elvekből és elkötelezettségből táplálkozva, tragédiákon és katasztrófákon át kitartottak céljaik mellett. Ráadásul olyan gyökerekből kinőve, olyan apa fiaiként, akit roppant ambíció fűtött, és nem átallotta kihasználni a legködösebb lehetőséget sem, néha maffiakapcsolatait sem, hogy anyagi alapokat teremtsen saját terveinek akár utódain keresztüli megvalósításához.
Közhely, hogy Amerika évtizedekig a Kennedy klán bűvöletében élt, ugyanakkor folytonosan méltatlankodott is ennek a milliomos családnak az életvitele miatt. A 9 Kennedy testvér (Edward volt a legfiatalabb) egyike-másika, de különösen gyermekeik és unokáik gyakran tűzzel játszó, bohémkedő, halált megvető vakmerőséggel élő, ám a próbák pillanatában mindig összetartó és egymást oltalmazó közössége valahogy nem illik bele az amerikai családok közmondásos széthullásának a vonulatába. Talán ezért is irigykedtek rájuk sokan, nem pénzük miatt, hiszen a milliomosok között már rég nem tartoztak a legnagyobbak közé. Nem egy huszonéves technológiai zseni többet tudott pár év alatt keresni, mint a Kennedy család összesített vagyona.
Azok a hatalmi körök pedig, amelyeknek nem felelt meg, hogy az egyébként hozzájuk hasonlóan gazdagok és kiváltságosok a „másik” réteg felemelkedésén munkálkodnak, igyekeztek is lépten-nyomon elhinteni a gyanú magját, hiteltelenné tenni azt a szinte kikezdhetetlen, családi összetartásra és lojalitásra alapuló politikai gépezetet, amihez fogható nem létezett az Egyesült Államok történetében.
Márpedig a Kennedy fivérek politikai, szociális és emberi jogokért folytatott harca sokaknak nem tetszett. Az első „családi” (apja által kiszemelt) elnökjelölt, a legidősebb fivér, Joseph Kennedy gyorsan eltűnt a képből, amikor 1944-ben harci pilótaként életét vesztette. Két évvel fiatalabb öccse, John Fitzgerald Kennedy azonban megvalósította a családfő álmát, és 43 évesen megnyerte az elnökválasztást. Igazságügy-miniszterré kinevezett öccsével, Robert Kennedyvel a feketék politikai egyenjogúságát szorgalmazta és szociális reformok egész seregébe fogott bele. Ellenségeik a legbrutálisabb módszerekkel állították meg: John Kennedy 1963-ban merénylet áldozata lett, majd 5 évvel később az akkor már elnökjelölt Robert Kennedy is.
Ekkor lépett elő családfővé és a küldetés zászlóhordozójává a legfiatalabb Kennedy fiú, Edward (Ted) Kennedy, aki addig – noha már 1962-ben szenátorrá választották – idősebb fivérei árnyékában élt és politizált, sőt sokan tehetségtelen bonvivánnak tartották. Nem volt kétséges, hogy ő is neki fog rugaszkodni a veszélyessé váló elnökjelöltségnek, hiszen a nemzet döbbenettel és lelkiismeret-furdalással élte meg a két merényletet: sokan már csak azért rá szavaztak volna.
Ezt egy 1969-es autóbaleset akadályozta meg. Teddy éjjeli mulatságról hazafelé vezetve egy hídról a csatornába zuhant utasával, Mary Jo Kopechne-vel együtt. A hölgy, aki az est egyik ünnepeltje volt mint Robert Kennedy elnöki előző évi kampányának titkárnője, vízbe fulladt. Kennedy kiúszott, de csak másnap jelentette az esetet, miután a hatóságok már megtalálták a holttestet. Teddy politikai pályafutásának, akkor úgy tűnt, befellegzett.
A szenátusban tovább dolgozva Edward Kennedy 1980-ban mégis megpróbálta kihívni az akkor már gyengének látszó Carter elnököt, hogy megakadályozza az őskonzervatív Ronald Reagan győzelmét. Minthogy a kihívás – majd Carter újraválasztása is – kudarcba fulladt, Reagan csakugyan véget vetett számos korábbi szociális programnak. Kennedy végleg megmaradt szenátusi karrierje mellett.
Amiben viszont az illusztris testület történetének egyik legnagyobbjává küzdötte fel magát kitartó munkával, lehetetlennek látszó szövetségekkel, gyengeségnek tűnő, de nemegyszer bölcs kompromisszumokkal, sőt a siker érdekében még a dicsőségről való lemondáshoz is elegendő készséggel. Egy-egy fontosnak tűnő törvény kétpárti támogatása érdekében képes volt még az ultrakonzervatív ifj. George Bushsal, sőt a gonosz lelkű, de szociálisan érzékeny Richard Nixonnal is szövetkezni. Az utóbbinak még úgy is engedett, hogy saját neve lekerüljön a törvényjavaslatról, csakhogy megszülessen még egy támogatás a rászorulóknak.
Szenátusi módszereit egy korai anekdota szemlélteti legjobban. Amikor JFK meggyilkolása után az addig igazságügy-miniszter Robert is szenátor lett, Teddy már két éve a kongresszusban ült. Ő maga is újoncnak számított, de friss szenátorrá vedlett bátyját – aki miniszterként nem a türelmes aprómunkához, hanem a határozott döntésekhez volt szokva – kioktatta egy unalmas bizottsági ülés alatt, amikor a veterán szenátorok látszólag fölösleges szónoklatokkal untatták őket. Az időpocsékolás miatt idegeskedő Robert egy cédulán megkérdezte öccsét: „Attól leszel nagy szenátor, ha ilyen kisded játékokra pazarolod az idődet?!” Mire Teddy visszaírt: „Igen, pontosan.” Robertnek még egy kérdése volt: „És mennyi időt kell erre fecsérelni?” A válasz: „Amennyi csak szükséges a cél eléréséhez.”
Márpedig Teddy Kennedy olyan célokért küzdött, amelyek a társadalom legerőtlenebb rétegeit, milliókat és tízmilliókat érintettek. Legnagyobb célja az általános egészségbiztosítás volt, negyven éve küzdött érte, és még most sincsenek jó kilátások annak törvényes szavatolására. De a négy évtized alatt számos részsikert kiharcolt, és mindig fontosabbnak tartotta elérni az éppen elérhetőt, mint szélmalomharcot vívni a lehetetlenért.
Barack Obama, akinek az előválasztási kampánya akkor kapott igazi komolyságot és lendületet, amikor a Kennedy klán tavaly tavasszal – nem kis kiábrándulást okozva Clintonéknak – megtámogatta, ebben is a Kennedy-elveket látszik követni. Teddy utolsó nagy felismerése az volt, hogy 2008 Amerikájában megválasztható az első fekete bőrű jelölt. Hogy a legnagyobb cél elérhető-e már, annak eldöntése a nem-Kennedy utódokra marad.
