Washington, szept. 18.
Közhely, hogy kormányozni összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint jelöltként bírálni azt, aki a forró székben ül. Nyilván Barack Obama is tudhatta ezt, amikor a tavalyi választási kampány során elődjének agresszív háborúit, valamint – különösen az első 4 évben tanúsított – arrogáns stratégiáját és diplomáciáját kritizálta.
Csakhogy Bushnak mandátuma utolsó évében mégiscsak sikerült valamelyest elfojtania az iraki ellenállást, ennek következtében pedig az ott állomásozó amerikai csapatlétszám növelésével minimálisra csökkent az áldozatok száma. Ezzel lehetővé, sőt szükségessé vált az iszlám fundamentalizmus és terrorizmus elleni egész fegyveres harc átcsoportosítása.
Első pillantásra az új elnöknek ezzel könnyebbé vált a dolga. Csakhogy a sikert sikerrel mérik, és a siker sikert szül, legalábbis a klasszikus amerikai politikai és társadalmi mérce szerint. Obama valóban elrendelte a guantánamói fogolytábor év végéig való felszámolását, de Irakban és másutt eredményt felmutatni korántsem olyan egyszerű. Márpedig a látványos eredmények elmaradása – legalábbis a közvélemény tükrében – szinte a kudarccal egyenértékű.
A párbeszédre kész új amerikai külpolitikát eszkalációk egész sorozata fogadta. A héten Bagdadban a felkelők aknatűz alá tudták venni Joe Biden alelnök szállásának a szomszédságát. Afganisztánban minden eddiginél több NATO-katona halt meg az elmúlt hónap folyamán. A terrorizmus elleni háború súlypontjának az áthelyezését már nem annyira a stratégia, mint a szükségletek irányítják. Márpedig a reaktívan politizálónak mindig kevesebb az esélye, mint annak, aki a tempót diktálja.
A háborúellenes szenátorból immár „saját” háborúkat kezelni kénytelen új amerikai elnök az év végéig 68 ezerre emeli az Afganisztánban állomásozó csapatlétszámot – hogy a Pentagon már annak megvalósítása előtt újabb 30 vagy 40 ezer katonát kérjen –, egyelőre csak híresztelések szerint. Nincs kizárva, hogy az iraki erősítési stratégia afganisztáni alkalmazása eredményes lehet, ám láthattuk, hogy az iraki sikerek sem számítanak véglegeseknek. Obama könnyen kifut az időből, vagyis az amerikai választók türelméből, ha százezres sereggel sem tudja megzabolázni a tálib reakciót.
Ráadásul Bush „csendesebb” háborúinak felszámolása még ezzel sem érne véget. Az iráni fenyegetés nem fokozódott ugyan, de nem is enyhült az ottani választási harc következményeként. A perzsa rakétaveszély ellensúlyozására megálmodott, még Ronald Reagan idejéből származó, csillagháborús rakétapajzsnak Bush által Kelet-Európára való kiterjesztése az oroszok keményfejűségébe ütközött, akikre viszont nagyon is szüksége van Amerikának a Teheránnal szembeni nemzetközi összefogáshoz.
Ezért került sor a csütörtöki bejelentésre, amelynek értelmében egy sokkal korábban telepíthető, hatékonyabb tengeri, majd később szárazföldi rakétarendszerrel helyettesítenék az eredetileg Lengyelországba szánt rakétákat és a cseh hegyekbe tervezett irányító radarrendszert. Ami viszont, újabb láncreakcióként, annak a két szövetségesnek a szerepét csökkenti némileg, illetve partneri egóját hatalmas mértékben.
Akár lezserül el is hessinthetnénk a cseheknek és a lengyeleknek az orosz medvétől való félelmét, ha magával az érzéketlen időzítéssel nem ismétlődött volna meg Hillary Clinton első külügyminiszteri pechje a moszkvai ajándékba vitt „újraindító gombbal”: a télen valaki az amerikai külügyminisztériumban nem tudott eléggé oroszul, ezért a gomb tréfás elnevezésébe kellemetlen hiba csúszott. Most viszont azt tévesztették szem elől az amerikai előkészítők, hogy a sztálini Szovjetunió éppen szeptember 17-én támadta hátba a már náci megszállás alá került Lengyelországot. Nem a legbölcsebb diplomáciai húzás a 70. évfordulón elvonni valamit Lengyelországtól, amit ott – egyébként teljesen tévesen – a Moszkvától való „nagy testvéri” védelem egyik támpillérének tudtak be.
Mindez a korábbi stratégiai ballaszt most Obamát ráncigálja a mély vízbe. Az iraki és az afganisztáni háború elhibázása, a szövetségesek ilyen-olyan kihasználása vagy meg nem hallgatása, minden, amit a jelenlegi elnök csak megörökölt, de amit az egymás között is összecsapó érdekek összehangolhatatlansága következtében szinte esélye nincs gyorsan „feltakarítani”.
És akkor még nem is szóltunk a jól összehangolt belpolitikai támadásokról, amelyek során azt az elnököt, aki – saját pártjával szemben is – a konszenzusos politizálást hirdetve került hatalomra, most egyszerre Hitlernek, Sztálinnak és Che Guevarrának (a XX. századi amerikai történelem három legnagyobb mumusának) pingálják azok, akik még keményebb amerikai arroganciát és egyoldalúságot szeretnének látni a világban.
Obamának tavaly ilyenkor is tudnia kellett, hogy roppant kihívások várnak rá. Azt viszont aligha gondolta, hogy a nagy támogatottságú takarító szándékát ekkora „újraszemetelés” fogadja majd.
