Tudósítónk jegyzete
Washington, október 30.
A gazdasági mutatókat szinte sohasem lehet a „józan ész” logikája alapján értelmezni: amikor tavaly ősszel Amerikában kirobbant – és szinte napokon belül az egész világra kiterjedt – a pénzügyi válság, a dollár hetekig erősödött.
Most viszont, hogy a harmadik negyedévben az Egyesült Államok gazdasága végre növekedni kezdett (méghozzá egy ekkora nemzeti össztermékhez képest jelentős, 3,5 százalékos ütemben), a dollár pár hét alatt 18 százalékot csúszott, és meg sem állt a másfél eurós szintig, ami az elmúlt 12 hónap legalacsonyabb értéke.
Mi is történik valójában?
Tavaly ősszel, amikor a teljes pénzügyi összeomlás valós veszélye fenyegetett, a beruházók és a nemzeti bankok az egyetlen, történelmileg „biztos” menhelyet választották: az Egyesült Államok kormánykötvényeit. Ezek azok az állampapírok, amelyek még csaknem nulla százalékos hozammal is rendkívül értékesek, hiszen Washington az ország fennállása óta mindig állta tartozásait.
Az óriási kormánybeavatkozásokkal „megfoltozott” gazdasági mechanizmus beindulása viszont végre ellenállhatatlan vonzerővel hatott a beruházókra, akik most a kamattalan dollár „erős vára” helyett az újonnan feltámadó befektetési lehetőségeket választják. Az amerikai valuta hanyatlásához azonban hozzájárult a Bush- és az Obama-kormányzat ösztönzőcsomag-sorozata is, amely jelentős pénzkibocsátással próbálta életre kelteni a pénzügyi mechanizmust és serkenteni a gazdaságot. Nem mellékes az sem, hogy a pénzügyi világ egyes pontjain az új lehetőségek elterjedésével párhuzamosan egyre nagyobb a félelem az amerikai inflációtól, vagyis attól, hogy az USA az – akár szándékosan is – elértéktelenített dollárral próbálja majd törleszteni vagy enyhíteni csillagászati adósságterheit.
Mindezek a körülmények természetesen kölcsönös gerjesztő erővel hatnak egymásra. A dollár értékcsökkenése fellendítette az amerikai kivitelt és a kínai exportot is, mert a jüan szorosan a dollárhoz van kötve. Ugyanakkor az egy negyedévvel korábban feleszmélő európai uniós gazdaság – amely éppen az év elején izmos dollár „jótéteményese” volt, és pontosan a drágább amerikai áru „pótlásával” tudott felsrófolódni – ennek korántsem örül, mert az amerikai gépek, autók, bútorok, sőt mobiltelefonok hirtelen olcsóbbakká váltak a harmadik piacokon, mint európai vetélytársaik.
Így aztán az a faramuci helyzet állt elő, hogy miután Barack Obama már a télen arra biztatta szövetségeseit, hogy az amerikaihoz hasonló kormánycsomagokkal élénkítsék gazdaságukat, és erőteljes retorikával bizonygatta, hogy ebből a válságból csak őszinte összefogással lehet majd kilábalni – amit elemzők egész hada el is hitt, sőt új pozitív példakánt mutatott fel –, addig a fellendülés első hónapjai nyomán az derül ki, hogy a világkereskedelem mégiscsak egy kerek torta, és az a szelet, amelyiket az egyik bulizó bekebelez, már nem élvezhető a többiek számára.
A dollár csökkenő értéke ilyen módon máris az amerikai–európai kapcsolatok feszültségforrásává vált. Obama még alig kezelte a Bush-féle bizalomvesztést, Washingtont máris újból „gazdasági ellenségként” élik meg egyesek az Óvilágban. A svájci Nestlé és a spanyol Agrosevilla hangosan panaszkodik az amerikaiak agresszív előretörésére, Brazília pedig máris 2 százalékos dollárberuházási büntetővámot vezetett be.
Furcsa módon megint Kína a „nevető harmadik”: a már említett dolláralapú valutaérték-rendszer alapján – és a több mint kétezer milliárd dolláros pekingi devizatartalék következtében – a gigantikus kínai export emelkedik, amikor a dollár gyenge, ám az ország akkor is tovább gazdagodik, amikor az amerikai valuta „csúcson van”.
A világgazdaság további alakulására nézve egyre kritikusabbá válik tehát, hogyan gondolkodnak a Mennyei Béke terén: Kína már hosszabb ideje azon munkálkodik, hogy a nemzetközi kereskedelemből kiiktassák a dollár mindenható szerepét, ugyanakkor tisztában van vele, hogy saját összeomlását idézné elő, ha ezt megkísérelné egyik napról a másikra véghezvinni.
Az elmúlt egy év alatt megtapasztaltuk a globalizáció átkait, de azt is, hogy a nagy gazdasági világválsághoz hasonló katasztrófát talán éppen azért kerülhettük el most, a XXI. század elején, mert a legfontosabb kormányok és a pénzvilág mégiscsak belátják az egyre nagyobb kölcsönös függőséget is.
