2024. július 17., szerda

Az ország jó hírére adni kell

„MAGYAR INVÁZIÓ” – Bajnai Gordon és Martonyi János az amerikai fővárosban

Tudósítónk jegyzete

Washington, december 4.

Hónapok óta nyilvánvaló volt, hogy a magyar kormányfő meg szeretné erősíteni a szövetségesi viszonyt egy fehér házbeli látogatással, akárcsak az, hogy a Fidesz is mindent megtesz a 2001. szeptember 11-e miatt elhidegült kapcsolatok visszaépítése érdekében, mielőtt újra választásokat nyer.

Mindkét igyekezetnek újabb állomásához érkeztek a szereplők ezen a héten, amikor létrejött Bajnai Gordon miniszterelnök munkajellegű útja és Martonyi János volt külügyminiszter washingtoni látogatása. És a magyar politikai színtér ádáz harcban álló két legnagyobb erőközpontjának képviselői nem is csak egyszerre építenek amerikai kapcsolatokat, hanem még találkozni is fognak egymással: az Amerikai Magyar Koalíció hagyományos Mikulás-vacsoráján.

Ahogy egyik vendég fogalmazott: egyszerre két magyar Mikulás jár Washingtonban...

Vannak, akik ennek a két politikai útnak az egybeesése, sőt az utolsó órákban való metszéspontja miatt egyenesen felháborodtak: mit keres ott az egyik, ahol a másik... és vajon nem „politikai érdekeket” szolgál-e a koalíció „összvacsorája”?

Nos, ez mind felszínes zsörtölődés. A mindenkori magyar miniszterelnöknek pontosan az a dolga, amit Bajnai Gordon tesz (akár egyezik valaki a politikai spektrumban betöltött pozíciójával, akár nem): szorgosan munkálkodni az ország jó hírének ápolásán. Ezért igyekszik egy kis ország „szilárd és kiszámítható szövetséges” lenni, ezért járul hozzá Obama elnök afganisztáni csapatlétszám-növelő stratégiájához, amiről Bajnai péntek délelőtt tárgyal majd Joe Biden alelnökkel a Fehér Házban. És ezért sietett támaszhitelt felvenni még tavaly ősszel a Valutaalaptól, amivel kivédhette a forintra akkor zúduló támadásokat. Mint láttuk, a magyar valuta meg is erősödött az utóbbi hónapokban.

És ugyanezért hasznos, ha egy megbecsült volt (és leendő?! – nem cáfolta meg a híreszteléseket, csak diplomatikusan elutasította a spekulációt) magyar külügyminiszter akár magánemberként is fontos háttértanácskozásokon vesz részt Washingtonban. Méghozzá az „ellenkező amerikai párt” egykori

külügyminiszterének, Madeleine Albrightnak a meghívására, aki a NATO új stratégiájának kidolgozására hivatott „Bölcsek Tanácsát” vezeti.

Lehet, hogy szokatlan az irgalmatlan becsmérléshez szokott magyar fülnek, de ez a két politikus Washingtonban nem azzal foglalkozott, hogy egymást bírálja, noha burkolt formában egyértelműen kifejtették: fontos dolgokban nem értenek egyet. Ehelyett azzal voltak elfoglalva, hogy minél több beszélgetőtárssal – gazdasági, politikai, stratégia, magyar vonalakon – elhitessék, hogy a véletlenszerű és szenzációhajhász újsághírek ellenére Magyarország nem egy banánköztársaság, hanem az egymásnak feszülő politikai erők mindegyike megpróbál az ország érdekében kormányozni, ki hogy tud.

Az Amerikai Magyar Koalíció a legbefolyásosabb amerikai magyar szervezet, még ha számszerűen nem is a legnagyobb. Majd húsz éve rendszeresen megtartott Mikulás-vacsorájára az idén Martonyi Jánost hívta vezérszónoknak. Természetesen nem véletlenül és nem attól függetlenül, amit a magyar választási előrejelzések mutatnak. Ám amikor kiderült, hogy a szocialista miniszterelnök látogatása is éppen azokra a napokra esik, akkor a koalíció vezetői (Max Teleki, Lauer Edit és Szekeres Zsolt) gondolkodás nélkül meghívták őt is a legfontosabb évi rendezvényükre. És nem izgatja őket az sem, ha valakik emiatt „pártoskodással (méghozzá baloldali [?!] dörgölőzéssel vádolják a szervezetet. A koalícó dolga nem az egyik vagy a másik magyarországi párt preferálása, hanem az, hogy az amerikai magyarság nevében a nemzet különböző részei közötti kapcsolatok erősítésén dolgozzon. Nyilvánvaló, hogy ebbe bőven belefér, sőt okvetlenül bele kell férnie a mindenkori kormánnyal való együttműködésnek és az ellenzékkel való kapcsolattartásnak is.

Az viszont a vendégek javára is írandó, hogy nem ódzkodtak az „együttes megjelenéstől”. Bajnai sem, mint állami méltóság, annak ellenére, hogy nem ő a vezérszónok. És Martonyi sem, aki az ellenpárt nevében beszél az általuk elképzelt jövőről.

Lehet, hogy mégiscsak akadnak a magyar politikai színtéren olyan személyiségek, akik nem az állandó, tűzijátékként sziporkázó (és éppen ezért sokszor szemet vakító) konfliktus hívei, hanem a civilizált diskurzuséi? Biztosan. Mint ahogy az is ígéretes, hogy ezt a fajta magatartást Amerikából is áldásosan ösztönözni lehet.