Tudósítónk jegyzete
Washington, december 23.
Nagy hűhó volt péntek éjjel a horgosi sorompónál az európai vízumkényszer eltörlése nyomán: egyesek ki-, mások betörtek a „világba”. Miközben a másik oldalon özönlött „befelé”, vagyis inkább csak keresztül a nyugatról keletre, hazafelé tartó vendégmunkástömeg.
Karácsonyra hazalátogató török muszlimok, a nyugati kereszténység naptára szerint szabadságolt pravoszláv szerbek, bolgárok, macedónok és ortodox görögök.
Miközben Szabadkán arra a „csodára” bukkantam, hogy megértenek a boltban, postán, bankban, hivatalban, még akkor is, ha kitartóan magyarul beszélek. És ha nem várom el, hogy „ők” is magyarul szóljanak vissza. Mindenki mondja a magáét, a maga nyelvén – ennek ellenére még megérthetjük egymást. Megnyugtató élmény volt – ha megint csak véletlenszerű is – a másfél évvel ezelőtti ellenkező előjelűhöz képest, amikor egymás után háromszor „ne razumem magyarszki” volt az elutasító válasz, méghozzá idegenforgalmi létesítményekben.
Mindenki keresi önmagát: az agresszívabb fajtája is, írja egy nyugat-európai muszlim értelmiségi. Az iszlám világ népei egyszerűen nem értik a judeo-keresztény európai individualizmust, ezért mihelyt „nyugatra” érnek, azonnal keresik a hozzájuk hasonlókat. Márpedig azok között csak hasonlóként tudnak fennmaradni, elfátyolozva ezzel arcukat és mindazt, amit az „új világban” keresnek.
Furcsa, hogy a fundamentalisták, Amerika-ellenességük ellenére, az Egyesült Államokban jobban „beleolvadnak” a tömegbe, ahol persze mindenki idegennek számíthat, még ha 10-20 nemzedékkel kell is visszamennie. Az amerikai nagyvárosok utcáin kevesebb lefátyolozott nőt lehet látni, mint az unióban vagy éppen Szarajevóban.
A demográfusok kimutatták, hogy ma sokkal több ember él „idegenben”, mint korábban bármikor az emberiség írott történelme során. És ez a tendencia növekvőben van. Ami persze fóbiát is vált ki a „jövevényekkel” szemben. Különösen, ha „csoportos” és kényszerrel egybekötött bevándorlásról van szó. Mint amilyen a vajdasági is, immár 90 éve. A korábbi idők hangulatát pedig már nem is tudjuk felidézni.
Mi marad hát számunkra, ha önazonosságunkat és a békét egyaránt meg kívánjuk őrizni? Ha nem az istenek harcához kívánunk fegyverhordozókként és agyútöltelékekként szolgálni? Különben is, melyik istennek „van igaza”? Lehet-e befogadással és felebaráti szeretettel semlegesíteni a veszélyérzetből fakadó ellenségességet? Úgy, hogy közben magunk is önmagunk maradjunk?
A názáreti Jézus a társadalom legkivetettebbjei mellé állt, és erre szólította fel híveit is. Van-e tehát más választásuk a keresztény gyökerű társadalmaknak? Van-e esély a kölcsönös tolerancia kialakítására? Ha Európa megengedi a fátylat a jövevények asszonyainak, vajon Szaúd-Arábia azzal válaszol-e, hogy az odautazó turisták és az ott dolgozó „fehér” feleségek szabadon járjanak-keljenek a homokországban? Nem kellene vajon erről is Koppenhágát tartani? Esetleg ENSZ-közgyűlést?
Ha van hozzá erejük, a boszniai muzulmán vezetőknek akár globális küldetése is lehetne, hogy ezen munkálkodjanak. Talán éppen így cselekedve hálálhatnák meg a világnak, hogy megmentette őket a pusztulástól. Nincs más választásunk, mint megismerni és elfogadni egymást. Mint ahogy Mikes György írt maró gúnnyal, de végtelen tisztelettel a brit társadalom visszásságairól, ami miatt nemhogy nem száműzték, de még meg is szerették a magyar jövevényt. Mint ahogy Mustafa Spahić, a szarajevói Korán-iskola professzora üzeni a Boszniába milliárdokat hozó, de cserében gyökeres iszlamizációt követelő idegen hittársainak:
„Aki csak azért vágná ki a szilvafákat, mert gyümölcsükből (»bűnös«) slivovicát is lehet főzni, hogy helyükbe datolyapálmákat ültessen, mert hiszen már a Próféta is datolyát evett, annak azt válaszolom, hogy mifelénk nem nőnek a pálmák.”
Aki azért tódul Európába, hogy saját képére változtassa meg azt, annak ne legyen ebben sikere! De aki azért megy, hogy kölcsönösen megismerkedjen – és közben „jól járjon” – az európai tapasztalattal, az számíthasson a vendégszeretetükre! Hogy aztán felebarátként tekinthessünk az idegenre, mert egyébként óhatatlanul „elidegenedik” egymástól, önmagától a világ, és „felebarát” esetleg mutatóba sem marad. Sem itt, sem ott. Sem „itthon”, sem „otthon”, sem „idegenben”.
