Ami minden valószínűség szerint nem is lesz nehéz.
Gondoljunk csak bele: Obama a személyes sarm, elegancia és intelligencia fegyvereinek birtokában, a feketebőrű prédikátorok legjobb szónoki tehetségével felvértezve, a történelmi elsőség egyedülálló fényében fürödve, a tőle alig fiatalabb ifjú választók változások iránti igényétől hajtva összehasonlíthatatlanul vonzóbb jelölt, mint a 72 éves, megúnt képű és egyre fáradtabban cseverésző, egyre többet felejtő, mindent egyszeri vietnami hőstettére alapozó ellenfél.
Obama számára lényegében csak egyetlen akadály maradt: az, hogy a politikai spektrum közepén leledző amerikaiak jelentős része – kifejezetten erre szocializálva – úgy fél a „liberális” politikától, mint ördög a szenteltvíztől.
Márpedig ha ezt Obama felismerte, akkor az ellenszer sem lehet túl messze: egyszerűen meg kell szüntetni azt a látszatot, hogy ő liberális politikus lenne! Meg azt a látszatot, hogy megválasztása esetén „felforgatná” Washingtont. Mit sem számít, hogy saját leghívebb bázisa, a fiatalok, éppen azért tűzték az ő ügyét zászlajukra, mert benne látták (tőle hallották!) a radikális változások zálogát.
Persze változik Obama, csak éppen az ellenkező irányban: egymás után puhítja mindazokat az álláspontokat, amelyek segítségével az előválasztások során határozottabbnak, bátrabbnak, „liberálisabbnak” próbálta feltüntetni magát, mint amilyen Hillary Clinton mert lenni a „közép”-Amerika általi elfogadhatóság érdekében. Nos, amióta Hillary feladta a harcot, Obama következetesen táncol a közép felé – ami az ő esetében az egyértelmű jobbratolódást jelenti.
Kezdődött mindez az amerikai zászló zakóra tűzésével: ezt a szokást George Bush vezette be még 2001-ben, amikor a terrorizmus elleni végtelen háborúra buzdította népét. Az ő példáját követték mindazok, akik nem merték vállalni, hogy a kis fémjelvény híján esetleg „hazafiatlannak” tünteti fel őket a kíméletlen jobboldali sajtó. Folytatták a globalizáció ellenségei, akik szerint az Egyesült Államok csak akkor tarthatja meg XX. századi fölényét a világ többi részével szemben, ha bezárkózik az elől a nemzetközi verseny elől, amelybe saját maga taszította a világot.
Most Obama is csatlakozott a zászlóviselők tömegéhez, annak ellenére, hogy fél évvel ezelőtt még azt állította: nem hajlandó ilyen külső jelek alapján megmérettetni saját patriotizmusát. De ezek csakugyan külsőségek. Az elmúlt két hétben Obama szinte valamennyi politikai ígéretét és retorikáját lágyabbra fogta, vagy egyenesen ellenkező előjelűre kapcsolta.
Amikor a legfelsőbb bíróság megdöntötte a fővárosi hatóságok pisztolyviselési tilalmát, Obama másfél órán belül üdvözölte a Bush által kialakított konzervatív bírói döntést – annak ellenére, hogy tavaly ősszel még kiállt a washingtoni fegyvertilalom mellett. Sietett egyetérteni a taláros testület legkonzervatívabb tagjaival abban is, hogy a halálbüntetés nemcsak emberölési ügyekben mondható ki – még szerencse, hogy a 9 főbíró közül 5 végül is elvetette ezt a nézetet.
Obama megtámogatta a Bush-kormányzat azon követelését is, hogy a kongresszus tegye lehetővé a titkosszolgálatok számára, hogy – mégoly titkos – bíróság előtti magyarázkodás nélkül is lehallgathassák amerikai állampolgárok telefonbeszélgetéseit és internetes kommunikációját. Sőt megszavazta azt is, hogy amnesztiában részesüljenek azok a távközlési cégek, amelyek – törvénytelenül! – átadták ügyfeleik teljes villámposta-levelezését meg világhálós barangolási „előéletét” a titkosrendőrségnek.
Amikor nyeregben érezte magát a McCainnel szembeni pénzgyűjtés terén, Obama hirtelen irányt váltott: hónapokig hirdette, hogy az elnökválasztási harcot közpénzekből kell finanszírozni. Most azonban, hogy háromszor akkora a kincsesládája, mint politikailag egyre bénább ellenfeléé, már nem vonzó számára, hogy csak ugyanannyit költhessen politikai tévéreklámra, mint McCain.
Miután Hillary minden egyes munkásosztály többségű közösségben jelentős különbséggel verte Obamát az előválasztások során – azzal az ígérettel, hogy mindent megtesz a külföldre menekített munkahelyek visszaszerzéséért, miközben Obama a globalizáció erényeit hirdette –, most hogy Hillary már nem jelent számára veszélyt, egyre többet udvarol a munkanélküliség sújtotta vidékeknek, amihez az eddig támogatott észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezménnyel is szembe kellett helyezkednie.
Hillaryval szembeni másik „bátor” húzásával megígérte, hogy Amerika minden ellenfelével feltétel nélküli párbeszédre lesz hajlandó – ám az iráni elnökkel folytatandó dialógushoz ma már „megfelelő előkészületek” sorozatát tekinti szükségesnek.
Hát Irak!?
A demokrata elnökjelölt 16 hónapos teljes kivonulási tervet kínált az előválasztások során, amely szavatolta volna az iraki háború befejezését. Obama most viszont Irakba készül – és megfigyelők szerint az egyetlen garancia arra vonatkozik, hogy a terepen el fogja ismerni a tavalyi Bush-féle stratégia működését, azt, hogy a helyzet javult, és hogy a hirtelen kivonulás veszélybe sodorná az eddigi eredményeket.
Ha az ember összeadja és kivonja a fenti sasszékat, Obama és McCain között alig marad politikai különbség.
És akkor mi marad az amerikai választók számára!? Természetesen az, hogy újra a jelöltek tévéképernyőn megfigyelt „sarmja” alapján döntsenek. Amiben viszont a vén McCain aligha versenyezhet az elegáns és intelligens Obamával.
Ennek az aránylag egyszerű logikának az alapján Obama számára nyitott az út a Fehér Házig. Ott majd kipihenheti a politikai közép felé tett tánclépések fáradalmait – és remélhetőleg eldöntheti majd, melyik is az igazi politikai énje.
