Léphaft Pál
Az afganisztáni NATO-erők és az afgán hadsereg egységei feladták azt az ország keleti részén, Kunar tartományban levő előretolt helyőrséget, amelyet vasárnap támadtak meg a tálibok, és kilenc amerikai katonát megöltek – adták hírül szerdán a hírügynökségek. Ugyanaznap Robert Gates amerikai védelmi miniszter kijelentette, hogy lázasan keresik a csapaterősítés módját, egyelőre azonban sem döntés, sem ajánlás nem született. Hozzátette, hogy az ott állomásozó amerikai és NATO-csapatok parancsnokai az országon belüli átcsoportosítás tervén dolgoznak, amelynek segítségével hatékonyabban vehetik fel a harcot a szélsőséges tálib lázadókkal és terroristákkal szemben.
Mielőtt a dolgok velejébe vágnánk, engedtessék meg egy bekezdésnyi szemantikai kitérő, mivel ez a harc a propaganda frontján is folyik. Az első lexikális csapás még a 70-es évek végén, az iráni forradalom idején történt meg, amikor a médiában – az addig vallási hovatartozást jelző – iszlám szót a harcoló iszlám (militant islam) kifejezés váltotta fel, ami azt sugallta, hogy az iszlám nem annyira vallási, mint inkább politikai mozgalom. Ezt követően a harcoló iszlám helyét az iszlám fundamentalizmus foglalta el, majd ahogy mind jobban elfajultak a dolgok, a fundamentalista szó helyét átvette a terrorista kifejezés. A kör ezzel bezárult: az iszlám hívő harcoló muzulmánná alakult, ebből fundamentalista, majd végül iszlám terrorista lett, ergo: iszlám hívő = terrorista. Afganisztán lerohanásával ehhez még egy szemantikai bukfenc csatlakozott, és azóta – a kritikátlan és tudatlan, ám agymosó hatásában felülmúlhatatlan médiának hála – egyenlőségjel került a tálibok és a terroristák közé is, holott a tálib szó csupán a pastu törzsi hagyományokat tisztelő vallási iskolákban (medreszékben) nevelkedő diákot jelent.
Függetlenül attól, hogy csupán verbális csataként vagy egyenesen a Huntington jövendölte civilizációs háború első felvonásaként kezeljük ezt a szerencsétlen történelmi fejezetet, minden jel arra vall, hogy az afganisztáni rendcsinálás, amely washingtoni katonai körökben alig fél évvel ezelőttig még afféle „sikertörténetnek” számított, kezd komoly főfájást okozni, olyannyira, hogy a Pentagonban készülő stratégiaváltás immáron nem sejtés, hanem tényállás. A vezérkar Irakból készül csapatokat átdobni Afganisztánba, azaz azt fontolgatja, felgyorsítják az iraki kivonulást (első jeleként szerdán az iraki hadseregnek Díváníja, majd Kadiszíja tartomány ellenőrzését adták át), s így próbálják „betömni a lyukakat” Afganisztánban. Mondhatnánk, jobb híján, hisz a helyi amerikai parancsnokok már rég jelezték, Afganisztánban tízezer további katonára van (lenne) szükség, ami a jelenlegi kontingens csaknem egyharmadával történő feltöltését jelentené. Csakhogy az öt esztendeje viselt kétfrontos háború miatt problémát jelent a friss csapatok verbuválása, a kezdeti „na, majd most jól odasózunk a latroknak” típusú lelkesedésnek hűlt helye, ráadásul a NATO európai tagállamai is erősen vonakodnak harcoló egységeket Kabulba röpíteni.
Arról, hogy a terepen rosszul állnak a dolgok, tanúskodnak Mike Mullen tengernagynak, az amerikai vezérkar főnökének szavai is, aki Kabulból frissen hazatérve azt mondta „súlyos harcok dúlnak, nagyon aggódik a fenyegetés erősödésének üteme miatt”, s közölte, hogy ősszel az Irakban állomásozó csapatok létszámának csökkentésére tesz javaslatot, már ha addig nem romlik a helyzet. Mint mondotta, nem akarja azt állítani, hogy Irakban a biztonság elégséges szintet ért el, de való igaz, hogy ott jelenleg jobb a helyzet, mint Afganisztánban. Ez – a rosszmájúság legkisebb szándéka nélkül is – kimeríti azt, amire mifelénk azt mondják: csöbörből vödörbe.
A helyzet elmérgesedését az is tanúsítja, hogy Afganisztán egyszeriben választási kampánytémává nőtte ki magát: Barack Obama, a demokrata elnökjelöltség várományosa bejelentette, hogy megválasztása esetén újabb tízezer katonát küld Afganisztánba, riválisa, a republikánus jelölt, John McCain meg azt ígéri, hogy elnökként megoldja az afganisztáni helyzetet, „csakúgy, mint ahogyan tettük azt Irakban is az átfogó győzelmi stratégiánknak köszönhetően”. Ígérni persze könnyű, anno Bush is villámháborút követő fényes győzelemmel hülyítette a népet. Azóta is „korrigál”.
Külön fejezet ebben a mesében a pakisztáni tényező, pontosabban az Afganisztánnal közös „lyukacsos határ” problémája. Komolyságát példázza, hogy nemrég maga Mullen követelt határozott fellépést a pakisztáni kormánytól és Gatesszel egyetemben ismételten felszólította azt, hogy erősítse meg a határvédelmet, és tegyen meg mindent a határt akadálytalanul átlépő és az ottani hegyvidéki területeken zavartalanul ténykedő lázadók és terroristák elfogására. Az sem titok, hogy ezek az Iszlámábádnak címzett – már-már könyörgés határát súroló – felhívások nem csupán az afganisztáni helyzet gyors romlása miatt szaporodtak meg, hanem azért is, mert Washington (korántsem alaptalanul) attól tart, hogy az új pakisztáni kormány inkább politikai megegyezésre próbál jutni a határövezetben meghúzódó harcosokkal (márciusban béketárgyalásokat kezdett velük), mintsem fegyveres harcba bocsátkozni velük. És ezt igazán még csak szemére sem lehet vetni, hisz a két kormánykoalíciós párt választási kampányában nem is ígért mást.
