Amikor 1979-ben a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt, az USA és szövetségesei tiltakozásuk jeléül nem vettek részt az 1980-as moszkvai olimpiai játékokon. A négy évre rá Los Angelesben rendezett ötkarikást válaszul a Szovjetunió és szövetségesei bojkottálták. Akkortájt híre ment, hogy a keleti blokk bojkottjának dacára a magyar sportolók mégis részt vesznek ezen a játékokon. A korabeli vicc szerint a Magyar Olimpiai Bizottság táviratban közli is ezt Moszkvával: „Mégis utazunk. Stop.” Hamarosan jött a válasz: „Gratulálunk. Stop. Olaj Stop.”
Bármennyire vicces is, a napi gyakorlatban rendre ilyesmikkel találkozunk. A múlt hét végén bizonyára sokan megmosolyogták a hírt, hogy Líbia leállítja Svájcnak történő olajszállításait tiltakozásul az ellen, hogy a genfi rendőrség az előző héten letartóztatta Hannibal Kadhafit, Moammer el-Kadhafi elnök 32 éves fiát, aki egy héttel korábban megverte egy genfi szálloda két alkalmazottját... és akit két napi áristom után 100 ezer frank óvadék ellenében szabadon engedtek. Ezzel párhuzamosan Kadhafi megtiltotta minden olyan hajó kirakodását, amely svájci áruval a fedélzetén líbiai kikötőben mer horgonyt vetni... és sejthetően azóta is kifejezetten rosszallóan tekint mindazokra, akik – ellenforradalmi felbuzdulásból – esetleg a neves svájci zsebkéssel szelik az uzsonnához való uborkát.
Mivel Líbia Svájc legfőbb olajszállítója, Bernben nem igazán volt mosolyoghatnékuk. Hasonlóképpen Csehországban sem tudnak derülni azon, hogy nem sokkal azt követően, hogy Prágában (július 8-án) aláírták az amerikai rakétaelhárító rendszer radarállomásának csehországi telepítéséről szóló keretszerződést, a Barátság (avagy Druzsba) csővezetéken érkező orosz kőolaj mennyisége egyszeriben megfeleződött. Bár Moszkva és Prága is sietve cáfolta, hogy emögött politikai okok volnának (a magyarázat szerint műszaki és szervezési nehézségek miatt van az, hogy a korábbi napi 16,5 ezer tonna olaj egyszeriben 10 ezer alá esett), elég naivnak kellene lenni ahhoz, hogy a rakétapajzs és az olajstop között ne észleljünk kapcsolatot.
Először is azért, mert köztudott, hogyan tekint Moszkva az amerikai rakétapajzs Cseh- és Lengyelországba telepítendő elemeire (inkább a fogukat húznák), másodszor, mert az orosz szállítások minden figyelmeztetés nélkül csökkentek, mégpedig úgy, hogy a cseheket sújtó „technikai problémák” nem érintik a Druzsbán keresztül olajjal „táplálkozó” Magyarországot, Szlovákiát és Lengyelországot. Ha (csupán) azt vesszük, hogy a tekintett csővezeték kelet–nyugat irányban egész Szlovákiát átszeli, míg Csehországba érkezik, elég nehéz megérteni a probléma „technikai” jellegét. Szerintem elég kicsi a valószínűsége, hogy a cseh–szlovák határvidéken élő hódcsaládok vásott kölykei virtuskodásból (na, kinek keményebb a foga?!) lékelték volna meg, hisz egy-két erdőcsősznek minimum feltűnt volna, hogy 350 ezer tonna (amennyi az eddigi cseh szállításkiesés) nyersolaj csordogál a patakokban.
Csökkenti ennek valószínűségét a minduntalan ismétlődő történelem is, két évvel ezelőtt ugyanis Litvániát is ilyen „műszaki nehézségek” sújtották, amelyeknek előzménye az volt, hogy az ottani legnagyobb finomítót, a Mazeikiai Oilt a lengyel PKN Orleannak adták el, nem az annak megvételére szintén pályázó orosz vállalatnak.
És emlékezetes az a tavaly január elején az egész EU-ban pánikot okozott eset is, amikor Moszkva elzárta a csapot, így teljesen leállt a Druzsbán keresztül Európába áramló orosz olaj szállítása. Moszkva vis maiorra hivatkozott, mondván: azért kényszerültek erre a lépésre, mert a fehéroroszok több százezer tonnát „szívtak le” az orosz exportszállításokból, Minszk meg azzal érvelt, hogy a Transznyeft (a Druzsba jelenlegi üzemeltetője) által meg nem fizetett tranzitdíj fejében „foglalta le” az orosz olajat. Az ügy előzménye, hogy Oroszország a tavalyi év eleje óta nemcsak kétszeres – ezer köbméterenként 47 dollár helyett 100 dolláros – földgázárat kényszerített Fehéroroszországra (ennyit a testvérszeretetről & barátságról), hanem tonnánként 180 dolláros exportvámot is kivetett az oda irányuló (évi húszmillió tonnányi) olajszállításokra. Fehéroroszország válaszul tonnánkénti 45 dolláros tranzitdíjjal sújtotta a Druzsbán keresztül Európába áramló (évi 70 millió tonnányi) orosz olajat. Január derekán legfelsőbb szinten rendezték ezt a nézeteltérést; ami úgy nézett ki, hogy Putyin odatelefonált Lukasenkónak (februárban aztán négyszemközt is megbeszélték a dolgot), erre az lemondott a tranzitvámról. Vlagyimir Vlagyimirovicsnak feltehetően több aduja lehetett az ingujjban.
A Druzsbán érkező olajtól függő Közép- és Nyugat-Európa fellélegzett, mindazonáltal tudatosodott benne, mennyire könnyen válhat Moszkva politikai vagy gazdasági érdekeinek kiszolgáltatottjává. Brüsszel ezen okulva az unió energiapolitikájának újragondolására esküdött fel, ami jobb híján az Oroszországot megkerülő Nabucco gázvezeték kiépítésének sürgetésében merült ki, valamint az EU és Moszkva közötti új stratégiai partnerségről folyó tárgyalásokban. A Financial Times hírei szerint elképzelhető, hogy a Nabucco és a Déli Áramlat egyesül, ezzel a Nabucco szinte tárgytalanná válik, hiszen nem csökken az EU orosz gázfüggősége. Ami pedig az új stratégiai partnerséget illeti: nos, a kétoldalú energiakereskedelmet szabályozó tízéves megállapodás tavaly lejárt, újat viszont még nem sikerült kötni. Elég rázós (és mind rázósabb) ügy, hiszen már a július elején kezdődött tárgyalások első menetében mélyen gyökerező problémák kerültek felszínre, ráadásul – mint azt a cseh példa is tanúsítja – az egykori szovjet érdekszférába tartozó, azóta uniós tagállammá vált országok miatt a politikai feszültség is fokozódik.
Bárhogyan is alakuljon, itt sem árt szem előtt tartani az 1555-ös augsburgi vallásbéke alaptételét (cuius regio, eius religio – akié a föld, azé a vallás), csak az adott helyzetre kell alkalmazni.
