Beta/AP
Átváltozások: a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, dr. Dragan Dabić és a hágai törvényszék vádlottja
Tudósítónk jegyzete
Washington, augusztus 1.
Mielőtt bárki is felhördülne azon, hogy a boszniai szerbek háborús elnökének kiszolgáltatását ajándéknak neveztük, szögezzük le, hogy a két legkeresettebb háborús bűnökkel terhelt hágai vádlott, Radovan Karadžić és Ratko Mladić tábornok természetesen sokkal inkább Belgrád súlyos adóssága a világ felé, mintsem önkéntes ajándék! De az is vitathatatlan, hogy elfogatásukban egyre kevésbé hitt a világ. A szocialista belügyminiszter kinevezése még hazai elemzőket is arra ösztökélt, hogy nagyon valószínűtlennek tartsanak egy ilyen húzást.
Pedig hát a politikában gyakran fordítva szokott lenni: amire nem képes az, akitől elvárná az ember, esetleg megteheti az, aki már az „ellenkező oldalon” bizonyított. Hasonló „fordított helyzetből” nyitott a maói diktatúrában élő Kína felé a kemény jobboldali Richard Nixon, és ugyanilyen kényszerű „határozottsággal” vitte az atomháború szélére a világot a demokrata John Kennedy a szovjetellenes kubai tengeri zárlat elrendelésével, miután a republikánus Eisenhower nem volt hajlandó hasonló blöffre sem a szuezi válság, sem a magyar forradalom ügyében.
Amit nem akart megtenni a Koštunica-kormány (mert léte a nacionalisták támogatásától függött), attól nem okvetlenül riad vissza egy szocialista belügyminiszter (még ha utána cáfolja is, hogy köze lett volna hozzá), hiszen az ő pártjának nincs vesztenivalója. Arról nem is beszélve, hogy szocialista körökben egyértelmű történelmi sérelemnek fogták fel, hogy míg saját vezetőjüket 2001-ben „feláldozta” a rövid ideig đinđići bátorsággal irányított belgrádi hatalom, addig az általuk nyilvánvalóan lenézett és közönséges mészárszéki végrehajtónak tartott boszniai háborús vezérek vígan bujkálhatnak ugyanabban a Szerbiában.
A hágai törvényszéket viszont joggal meglephette a váratlan ajándék. A nyári szabadságok miatt csak ügyeletes bírákkal működő és Milošević halála óta gyakorlatilag az érdeklődés perifériájára szorult intézmény most hirtelen esélyt kapott arra, hogy „felmentse” önmagát a világ szemében, amiért a balkáni őrület igazi szellemi atyjával képtelenek voltak zöld ágra vergődni, és hagyták, hogy a balkáni hóhér akár a halál titokzatos útjain, de örökre lekörözze bíráit, és „ártatlanul” távozzon az „örökös tisztogatások mezejére”.
Így aztán a törvényszéknek is jól jött Karadžić első napi kérelme, hogy az eljárási szabályok által megengedett 30 napig tanulmányozhassa a vádiratot, mielőtt ártatlannak vallaná magát. A másik lehetőség eleve kizárható... Ezzel az ügyész és a bírók is lélegzetvételnyi szünethez jutottak, hogy a Miloševićtyel szemben elkövetett melléfogásokat alaposan áttekintsék, és működőképes stratégiát dolgozzanak ki azok elkerülésére.
A törvényszék felhatalmazása 2012-ig szól, tehát addig be kell fejeznie a munkát, méghozzá lehetőleg úgy, hogy – az ezredesi meg még alacsonyabb szintű „kishalak” elítélésén túl – azoknak az esetében is igazságot szolgáltasson, akik az egyik délszláv népet testvérnépeire és szomszédaira uszították. Hogy ne merüljön ki azok elítélésében, akik ha mégoly elszántsággal is, de mégiscsak felsőbb parancsra válaszolva nyúltak a gyilokhoz.
Karadžić esetében feltehetőleg sokkal könnyebb dolguk lesz a bíráknak, mint Miloševićtyel volt. Az időközben felhalmozott – és remélhetőleg majd ki is használható – bírósági tapasztalaton túl is vannak erre mutató körülmények. Egyrészt ez a vádlott nem jogász, mint egykori mentora volt, és bármilyen jó tanácsadói lesznek is Belgrádból, mégsem számíthat akkora külső támogatásra és stratégiai „súgásra”, mint egy volt államfő. Másrészt Karadžić sokkal közelebb állt az eseményekhez, közvetlen áttekintése volt az elkövetett háborús bűnökről, és az összegyűjtött bizonyítékok – például a Szarajevót ostromló szerb lőállásokban készült fotói vagy a lehallgatott telefonbeszélgetései – is egyértelműen terhelik. A boszniai szerb Drina hadtestnek szóló, általa aláírt parancs például azt a célt tűzi ki néhány hónappal a srebrenicai tömegmészárlás előtt, hogy az ENSZ védelme alatt levő városkának és a közeli Žepának a lakosságát „kilátástalan helyzetbe” kell hozni, hogy „reményük se maradjon a túlélésre”. Karadžić korábbi, uszító beszédeiről nem is szólva, amikor lázasan lázítva fenyegette meg a boszniai muzulmánokat – saját szarajevói parlamenti elnöki emelvényéről is –, hogy ha elszakadnak a Szlovénia és Horvátország nélkül maradt, „Jugoszláviának” csúfolt miloševići államtól, akkor véres megtizedelés vár rájuk.
A hágai nemzetközi törvényszék tehát váratlanul jó helyzetbe került ahhoz, hogy hatékony eljárásban elmondhassa végre a boszniai háború igaz történetét. Vagy legalábbis egy olyan változatot, amely minden eddiginél közelebb kerülhet a nemzetközi jogi értelemben vett „igazsághoz”. És ehhez csak azt kell bebizonyítania, hogy Radovan Karadžić, mint olyan legfelsőbb vezető, akinek hatalma volt az általa irányított szakadár képződmény fegyveres erői és minden más eszköze felett, igenis tudott az elkövetett háborús bűnökről, és nem tett meg minden hatáskörébe tartozó lépést, hogy azokat megakadályozza.
Ennyit talán elvárhatunk egy olyan intézménytől, amelyet ugyan saját alapítói sem mindig támogattak igazán, de amely rendkívüli körülmények között azért jött létre, hogy – akár a nemzetközi jog kompromisszumokra alapuló, mégoly szegényes eszközeivel, de – legalább valamilyen elérhető és méltányolható formában igazságot szolgáltasson a második világháború utáni legnagyobb európai igazságtalanság áldozatainak és elkövetőinek.
