Léphaft Pál
„Úgy tűnik, a háborúnak vége. De annyi minden nem volt világos benne, és annyi mindent nem tisztáztak, hogy a jelenlegi béke a jelek szerint igen bonyolult időszak kezdetét jelzi a két ország s nem csupán e két ország kapcsolataiban.” (Nyezaviszimaja Gazeta)
Még az sem igazán tisztázható (jogi aspektusból), hogy ki is követett el itt agressziót. Az orosz erők békfenntartó egységek képében 1992 óta Dél-Oszétiában tartózkodnak, tehát nem kellett oda bevonulniuk (Moszkva tolmácsolása szerint csak erősítést küldtek, amikor a grúz erők rájuk támadtak), a grúz csapatokat is nehéz agresszornak nevezni, hisz saját hazájuk területén akartak „rendet teremteni”. Nehéz hát megnevezni a tettest.
Ha azt vesszük, hogy az oroszok Grúziában nincsenek otthon, úgy ők a betolakodók, ha meg azt, hogy anno a szerb rendőrség és katonaság kosovói rendcsinálását a Nyugat agressziónak nevezte, majd ezt – nem mellékesen Újvidék hidainak lerombolásával – torolta meg, úgy Tbiliszi követett el agressziót. Így viszont nem világos, miért veszi a Nyugat védőszárnyai alá Szaakasvilit?! Na jó, még a tájékozatlanabb verebek is tudják, hogy Miheilt Washingtonból távirányítják, de hogy e dél-oszétiai baklövése után is ennyire ragaszkodjanak hozzá?!? Bűnbaknak persze nem rossz. Most azt is nyugodtan el lehet a média világpiacán adni, hogy nem konzultált Uncle Sammel, sőt egyenesen annak mértéktartásra szóló felhívásaival ellentétben szánta rá magát erre a lépésre. Így vagy úgy, (politikai) napjai meg vannak számlálva.
Kicsit szemet szúr(t) aztán, hogy a NATO-főtitkár Moszkvát túlzott erő alkalmazásával vádolta, mintha elfelejtette volna, hogy ugyanez a NATO szintúgy túlzott erőt alkalmazott a csonka Jugoszlávia ellen. Ja, bocs, az módszeresen válogatott célok precíz megsemmisítése volt... némi járulékos kárral. Á, hagyjuk, ez csak retorika és hipokrízis! Viszont jogi síkon is kilóg a lóláb, hisz a NATO-külügyminiszterek keddi brüsszeli értekezletén Grúzia területi egysége és függetlensége tiszteletben tartásának szükségességét hangoztatták, amikor viszont Belgrád (Moszkvával kórusban) hangoskodik saját területi egysége és szuverenitása ügyében, úgy ezt „nem értik”, Kosovo az
más, nem mosható ugyanebben a lavórban, mert az ott elkövetett agresszióval Belgrád eljátszotta a tekintett terület kormányzásának jogát. Aligha véletlen, hogy az orosz illetékesek az ötnapos csatározások után – éppen Madeleine Albrightot parafrazálva – azt nyilatkozták, Grúzia a Dél-Oszétiában elkövetett háborús bűnökkel elvesztette a terület feletti kormányzás jogát. Sakk!
És ez már nem puszta retorika, a minduntalan Kosovóra alludáló helyzet ugyanis még csak ezek után tetőzik, mivel az abháziai parlament szerdán egyhangúlag kérte Oroszországot, ismerje el függetlenségét (és tartsa fenn katonai jelenlétét), majd a déloszét parlament is ugyanezzel a kérelemmel fordult Moszkvához, ahonnan frissiben jelezték is, hogy a parlament alsó- és felsőháza hétfői rendkívüli ülésén (láss csodát!) épp Abházia és Dél-Oszétia függetlenségének elismerését vitatják meg... és eleve borítékolható: az elismerésre voksolnak. Azon túlmenően, hogy ezzel Belgrád afféle (mihaszna) lelki elégtételt kap – hiszen orrvérzésig hajtogatta, hogy Kosovo függetlenségének egyoldalú kikiáltása veszélyes precedens, amely a világ más térségeiben is destabilizálhatja a helyzetet, és lám, ez máris bekövetkezett –, előrevetíti a nyugati reakciókat is, csaknem biztosra vehető ugyanis, hogy épp a Kosovót elismerők (elsősorban az Egyesült Államok) lesznek a sorban az elsők, akik alaptalannak, jogtalannak, elfogadhatatlannak stb. titulálva csóválják majd fejüket, legjobb esetben is fütyülnek erre a „bohózatra”.
És ezzel a nagy illuzionista hazárdjáték óhatatlanul tovább gorombul, hiszen – bármennyire is a múltból táplálkozó szívós sztereotípiának hat – ez a konfliktus nem szimplán Grúzia és Dél-Oszétia, hanem sokkal inkább Oroszország és az Egyesült Államok közötti leszámolásként vezethető. Ebben a más hátán át vívott ütközetben az orosz geopolitikai érdekekkel nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen amerikai rakétapajzs és a NATO kaukázusi terjeszkedési tervei nyomnak legtöbbet, de valahol – hátulról mellbe – Kosovo is benne van, hisz anno részben Oroszország gyengeségének és tehetetlenségének demonstrálására is jó volt, mivel az orosz 150 év után először szorult ki a Balkánról, és semmit sem tehetett ellene. Moszkva a déloszét keménylegényeskedésével egyebek között azt igyekezett példázni, hogy a jelcini szófogadó rábólintás kora lejárt, újra a globális világ jelentős játékosa (minimum szeretne lenni), nemkülönben azt, hogy Washington sem mindenütt mindenható, ő is a politikai tehetetlenség állapotába hozható. Mert itt pont ezt követhettük nyomon.
Először is a „fronton” rekordidő alatt kudarcot vallott a „felszabadítás” (oktondi) kísérlete, aztán a fenyegető nyilatkozatokon túl a válasz is elmaradt, pontosabban kimerült abban, hogy Varsóban sietve parafálták a rakétapajzsról szóló szerződést. Még „szerencse”, hogy Grúzia és Ukrajna NATO-betagosodására a tavasszal nem került sor, most ugyanis alighanem „kifüstölt” volna az észak-atlanti szövetség „egy mindenkiért, mindenki egyért” doktrínája is. (Az ellenkezőjébe talán jobb bele sem gondolni.) Ráadásul Moszkvával szembeni egységfront sem alakult ki, hisz a NATO-külügyminiszterek nem támogatták Washington kezdeményezését, hogy a szövetség szüntesse be Oroszországgal való együttműködését (az jelenleg így is kölcsönösen jégre tétetett), hovatovább még az eddigi leghűbb szövetséges, London is egy árulással felérő gesztust tett azzal, hogy a brit külügyminiszter is Moszkva elszigetelése ellen, sőt egyenesen a kapcsolatok fejlesztése mellett szállt síkra.
Persze csalóka ábránd azt hinni, hogy ezzel elmúlt annak veszélye, hogy egyik vagy másik oldal az igazságtalanul megsértett fél pózába vágja magát, és becsapja maga mögött az ajtót... ezzel a kölcsönös közeledés és enyhülés 15 évére egy valódi új hidegháborús korszakkal boríthatnánk fátylat, de marad a remény, hogy a kölcsönös gazdasági érdek elég kohéziós erőt jelent majd, és ellensúlyozni tudja a politikai torzsalkodás – már így is tetemes – kárait.
