Léphaft Pál
George Bush nem győzte hangoztatni az orosz hadsereg komoly erejét, amikor a kongresszusban a 2009-es pénzügyi évre 696 milliárd dolláros katonai költségvetést indítványozott. Érvelését a katonai titkosszolgálat (DIA) vezetője és a véderőminiszter is megerősítette, és mindketten az amerikai haderő továbbfejlesztését, nukleáris elrettentő képességének fenntartását szorgalmazták. A grúz válság csak igazolni látszik a washingtoni aggodalmakat: úgy rémlik, Oroszország eltökélt szándéka a 90-es évek elején elveszett szuperhatalmi státusának visszaállítása.
Minden csőből a hidegháború – immáron feltételes módot nélkülöző – új korszakának kezdetéről szóló elemzések áradata folyik, vannak olyanok, akik szerint egyenesen az új világrend a tét, mert ha nem állítják meg Oroszországot, más posztszovjet államok is áldozatául eshetnek (Eörsi Mátyás, az Európa Tanács megbízásából Grúziában járt magyar képviselő okoskodott imigyen).
És Moszkva lépten-nyomon kérkedik is katonai fejlesztéseivel. Az orosz hadsereg, amely 1,1 millió katonájával az egyik legnagyobb lélekszámú a világon, levegőben, szárazföldön, vízen egyaránt erejét fitogtatja. A Kreml és a tábornokok egyre-másra teszik hangzatos bejelentéseiket hadsereg-korszerűsítési terveikről, sikereikről. Csak néhány hangzatosabb ebből a lenyűgöző sorból: februárban vízre bocsátották a Jurij Dolgorukij nevű, új generációs atom-tengeralattjárót, hamarosan jön az új típusú Bulava nevű interkontinentális ballisztikus rakéta, jövőre hadrendbe állítják a XXI. század páncélosának mondott T–95-ös harckocsit, hamarosan megkezdi tesztrepüléseit az ötödik generációs Szuhoj T–50-es vadászbombázó...
Mindez elég lenne a Nyugat megalapozott félelmeinek alátámasztásához, ha az egész nem lenne csupán propagandacélokból fújt szappanbuborék, a Kreml mindennapos politikai marketingjének része. Mert a Bulava csaknem minden eddigi tesztje kudarcot vallott, a „lopakodó” Szuhoj tesztjei a legjobb esetben jövőre esedékesek, így rajtban minimum 10 éves lemaradásban van az F–22-es Raptorral szemben, a T–95-öst már másfél évtizede szorgosan gyártják, de még mindig nem gördült le a szalagról, az elmúlt hét esztendő során a szárazföldi erők mindössze 90, már elavult típusú új harckocsit kaptak az egyetlen még működő, urali tankgyárból, nyolc év alatt a légierő csak két új Szu–34-est kapott, a repülőgépek és helikopterek fele van csak bevethető állapotban, s mintegy négy és fél ezret kell közülük kiselejtezni a közeljövőben...
Ezt a sort is hosszan lehetne szemezgetni, elemezgetni és napestig találgatni, hogyan is állnak a tényleges erőviszonyok. De felesleges ezt tenni, hisz erről is legjobban a pénz beszél. Nos, tavaly, amikor az orosz katonai költségvetés 35,4 milliárd dollárt tett ki, az Egyesült Államok csupán hírszerzésre 43,5 milliárdot költött. A tekintett évben az amerikai katonai költségvetés 430 milliárd dollárt tett ki, hadi pótköltségvetés címén további 200 milliárdot, ami összértékben 630 milliárdot nyom. Mekkora összeg ez? Cirka 36 ezer dollár naponta... Krisztus születésétől máig, minden egyes napra. Vagy a szemlélt esztendő minden napjának minden egyes másodpercére 20 ezer dollár. Úgy vélem, ez elég jól szemlélteti a „mennyi is a mennyi”-t. Egyszerűbb matematikával hozzávetőlegesen tizennyolcszor annyi, amennyit Moszkva költött ugyanerre a célra. Ezt nem lehet überelni; ott, ahol az egyik fél tizennyolcszor többet öl bele katonaságába, tárgytalan hadászati paritásról beszélni. Ez egyszerűen illúzió.
Hiába hangoztatta hát Putyin nyolc hivatali éve során fáradhatatlanul az orosz haderő „feltámadását”, és szerzett ezzel otthon nem is elenyésző politikai pluszt, külpolitikailag az amerikai kormányzat malmára hajtotta a vizet. Washington valójában nem tart Oroszország katonai képességeitől, de nagyon megfelel neki ennek elhitetése, hisz újabb súlyos, katonai célokra fordítandó milliárdokat lehet megszavaztatni, a hadiipari lobbinak és „felépítményének” pedig más sem kell.
És ez a dél-oszétiai zűr – tekintsünk rá akár az orosz érdekszféra kiterjesztési igényeként, akár Moszkva bekerítettség miatti indokolt aggályaként – az amerikai konzervatív erők vitorláit duzzasztja, az erőpolitika demonstrálása ugyanis óhatatlanul a kemény retorika irányába kormányozza a frissen kezdődött elnökválasztási kampányt. Ez pedig korántsem a demokrata jelölt oldalára billenti a mérleg nyelvét, azaz kifejezetten a vietnami veterán nimbuszát élvező John McCainnek kedvez. Az egész tehát könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy jövő év januárjában a Fehér Házban a háborús kalandor George W. Busht nem a békülékenyebb és nyitottabb Barack Obama váltja fel, hanem a republikánus McCain, aki már jóval a grúziai események előtt azzal (is) hívta fel magára a figyelmet, hogy célkitűzései közt Oroszország G8-ból való kizárása is szerepel. Ezek után pedig még nyilván sok más is.
Nem tudni, hogy Moszkvában ezt bekalkulálták-e, amikor – mint utólag kissé szégyenlősen beismerik – felültek a Washingtonból távirányított provokációnak, mert ha igen, úgy feltehetően felkészültek rá, hogy egy új Ronald Reagannel lesz dolguk, rá pedig illene emlékezniük, hisz ő volt az, aki a féktelen fegyverkezési versennyel felőrölte a szovjet impérium gazdaságát és okozta annak krachját.
