Léphaft Pál
A dél-oszétiai események után a Kaukázus (és nem csak az) egy gyufától is lángra kaphat, különösen, ha akadnak olyan „észlények”, akik gyufával ellenőrzik, van-e olaj a hordóban. Mert Dick Cheney – akire minden ráfogható, csak az nem, hogy a béke eszméjét dédelgeti érzékeny lelkében – Azerbajdzsánban, Grúziában, majd Ukrajnában tett látogatása korántsem a diplomáciai enyhülést hivatott szolgálni, pontosabban éppen az ellenkezőjét. Szinte csoda, hogy ez a lángszóróval közlekedő cukrosbácsi friss „hittérítői” vizitje során nem pedzette a Dnyeszteren túli köztársaság kérdését. Feltehetően csak azért nem, mert Washington érdeke ott valóban csak annyi, hogy ezt a kérdést egyelőre nyugodtan félre lehet tolni, hadd vesződjön vele az EU.
Ki-ki döntse el magában, az ördög falra festése-e vagy jóhiszemű éberség, de való igaz, hogy a jogilag Moldovához tartozó, de facto attól függetlenül ténykedő Transznisztria ügye is szerepelt a hétfői brüsszeli csúcsértekezleten, másnap pedig Mirek Topolánek üzente Prágából, hogy az orosz katonaságnak távoznia kell a területről, mert nincs felhatalmazása az ottani jelenlétre. A cseh kormányfő szavai szerint az Európai Unió attól tart, hogy a Dnyeszteren túli területen megismétlődhet az, ami Dél-Oszétiában és Abháziában.
Igaz, a Dnyeszteren túli köztársaság éppen kedden ünnepelte – katonai parádéval – mondvacsinált függetlensége 18. évfordulóját, s védelmi miniszterük azt hangoztatta dölyfösen, hogy hadseregük bármilyen agressziót visszaver. Az is igaz, hogy Dmitrij Medvegyev orosz elnök moldovai hivatalbeli kollégájával, Vladimir Voronyinnal való előző heti találkozóján azt mondta, mint azt Dél-Oszétia példája is bizonyítja, a „befagyasztott konfliktusok” nagyon veszélyesek, mégis furcsa Topoláneknek ez a mostani buzgólkodása (melynek apropója az volt, hogy aznap fogadta a moldovai kormányfő asszonyt), már csak azért is, mert a Dnyeszteren túli vidéken már több mint másfél évtizede tart a status quo. Kicsit tehát a rúd elé szaladnak az aggodalom hangoztatásával, hiszen a kérdéses szakadár területen jelenleg senki sem szándékozik tüzet szítani. Sőt.
Sőt Medvegyev és Voronyin jó esélyeket lát a helyzet rendezésére, annál is inkább, mert kedvező jel, hogy felújultak azok a 2006 februárjában megszakadt 5+2-es tárgyalások, amelyeken Moldova, a Dnyeszteren túli terület, Oroszország, Ukrajna és az EBESZ képviselői, megfigyelőként pedig az EU és az USA vett részt. Szintén biztató jel, hogy hétéves szünet után Voronyin és Igor Szmirnov, a Dnyeszteren túli köztársaság elnöke idén áprilisban ismét találkozott, és megállapodott, a tárgyalásos folyamat felélesztése céljából felújítják a rendszeres kapcsolatot. Eszerint tehát a közvetlenül érintettek egyike sem akarja az indulatokat szítani, fegyveres konfliktust provokálni. Ez csak azoknak lehet érdeke, akiknek nem számít ezrek élete, sorsa, az általuk játszott nagy sakkjátszmában nem tétel egy gyalog- vagy tisztáldozat, a cél mindenkor szentesíti az eszközt.
A tekintett mesében a kedvezőtlen, hogy a posztfeudalista Szmirnov még 1990-ben keményen eltökélte: ez az Ukrajna és Moldova közé ékelt, 250 négyzetkilométernyi földsáv – mintegy 550 ezer, többségében moldávnak (románnak), ukránnak és orosznak otthont adó terület – független állam lesz, ő pedig természetszerűen annak önkényuralkodója. Két évtizede tényszerűen az is. Nem semmi egy karrierjét egyszerű fémmunkásként kezdő embertől. Amikor a Moldovától való különválás 1992-ben mintegy 1500 ember életét követelő harcokba torkollott, Moszkva Szmirnov mellé állt, és – a 14. szovjet hadsereg révén – megnyerte a csatát. Azóta áll a háború, képletesen: tart az állóháború. Békefenntartóként azóta is ott állomásozik mintegy 1500 orosz katona. Igaz, nem a békét tartják fenn, csupán 40 ezer tonnányi ottragadt, pontosabban ott tárolt fegyverarzenált őriznek.
Gyakorlati síkon ez a mondvacsinált köztársaság Oroszország nyugati végvára, afféle ütközőövezet, a NATO keleti terjeszkedésének lengéscsillapítója. Ezért van az, hogy Moszkva – ha a „befagyasztott konfliktusok” veszélyére figyelmeztet is – hallgatólagosan támogatja (legalábbis nem ellenzi hangosan) a Dnyeszter menti köztársaság függetlenségi törekvéseit. Nem egészen mellékes, hogy a 2006. szeptember 17-én tartott – nemzetközileg el nem ismert – Dnyeszter-melléki népszavazáson a voksolók 97 százaléka az Oroszországhoz való csatlakozást választotta.
És ezért van az, hogy ez a 18 éve fennálló patthelyzet jelenleg az egyetlen járhatónak tűnő ösvény (megoldás nélküli megoldás), mert az EU hallani sem akar a függetlenségről, Tiraszpol viszont nem fogadja el a Moldován belül felkínált autonómiát. A tényleges baj, hogy Európa nem tud mit kezdeni ezzel a problémával, csak azt tudta és tudja felkínálni Szmirnovéknak, amit azok kevesellnek, elfogadni pedig nem tudja azt, amit azok követelnek. Végül is ez Kosovo, csak inverzben.
Washington szokásához híven érvágással (és ismét csak szokásosan: mások ereinek vágásával) oldaná meg a problémát, ami egészen egyszerűen Szmirnovék kifüstölését jelentené, de ez Moszkva meghátrálása nélkül – különösképpen Dél-Oszétia után – lehetetlen. Azaz lehetséges, de ebbe – nyugodt álmaink érdekében – talán ne is gondoljunk bele! Van-e esélye, hogy Moszkva hátraarcot csinál, és a Dnyeszter-mellékiek lelkére beszélve elfogadtatja velük az áhítottnál kevesebbet is? Kétségtelen, de ennek ára van. Lenne. Minimum Dél-Oszétia és Abházia elismerése Washington részéről.
