Léphaft Pál
Csaknem hagyományosnak nevezhető már, hogy Szerbia rendre az „egyet előre, kettőt hátra” lépésben halad (merre is akkor?!): alig egy nappal azután, hogy az ENSZ Közgyűlése elfogadta Belgrád indítványát, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság (ICJ) véleményezze Kosovo függetlenségének jogszerűségét, Montenegró és Macedónia elismerte annak függetlenségét, pénteken meg (afféle újabb sokként) kiderült, hogy az a Martti Ahtisaari kapta az idei Nobel-békedíjat, akiről Szerbiában – a „szabad és pártatlan” médiának hála – jószerével csak annyit tudnak, hogy ő vette el tőlük Kosovót, ezt a Föld keletkezése óta szerb vidéket.
Az ENSZ-ben aratott „diplomáciai győzelem” okozta örömre tehát üröm jött a köbön, és az ezzel járó szokásos sértődöttség. Azonnal kiutasították Montenegró és Macedónia belgrádi nagykövetét, a szerb külügyminiszter pedig úgy nyilatkozott, hogy a montenegrói és macedóniai elismerés célja a világszervezetben aratott szerb diplomáciai győzelem hatásának semlegesítése volt. Igaz ugyan, hogy Vuk Jeremić külföldön (Cambridge és Harvard) iskolázott fiatalember, mint ilyen, korántsem nevezhető butának, ám egyértelmű, hogy sem korban és ebből adódóan tapasztalatban sem érett egy magát komolynak, a demokratikus normák mellett elkötelezettnek hirdető ország diplomáciái vezetésére. „Odakünn” nem is tekintenek rá másként, mint afféle Tadićnak szófogadóan bólogató pojácára. És nem is tekinthetnek rá másként, hisz aki olyanokat mond, amit ő maga sem hisz el (mármint, hogy a két egykori testvérállam azért ismerte el Kosovót, hogy borsot törjön Szerbia orra alá), az diplomáciai körökben mindent szerezhet, csak szaktekintélyt nem.
Végső ideje lenne már leszokni a ködösítésről, a honi média szája ízének megfelelő hülyeségek nyilatkozásáról, hisz bármennyire is agymossák a populációt (ez amúgy világszintű jelenség), minden nyitott szemmel közlekedő halandó előtt világos – tetszik vagy sem –: Kosovo elment, függetlensége politikai realitás. Az, hogy Montenegró és Macedónia elismerte, korántsem a Szerbiának való ártás függvénye, hanem a saját haszon keresése, történetesen a NATO- és az EU-tagság felé vezető út egyengetése, nem más hát, mint pragmatikus húzás, előbb-utóbb óhatatlanul sor kerülne rá. Még csak a rossz időzítés vádja sem igazán fogható rá, hisz nem az ENSZ-ben kipréselt szerb diplomáciai sikerrel, hanem a budapesti NATO-tanácskozással esett egybe. Különben is Podgorica és Szkopje már a múlt hét végén jelezte, hogy erre készül, tehát Belgrádnak meglepettséget sem kellett volna színlelnie.
És Belgrádnak jó lenne már arról a játékról is leszoknia, hogy nála minden ésszerű megnyilatkozást nyomban egy ésszerűtlen követ... valami bugyuta cáfolat formájában. Ilyen volt Boris Tadić állítólagos „elszólása”, amit egyesek később kvázi „tévesen értelmeztek”, nevezetesen a berlini útja előtt felvetett „ötlet”, hogy ha minden kötél szakad, Szerbia Kosovo felosztását kéri majd. Nem bűn ez, még ha a hivatalos Brüsszel és Washington pillanatnyilag el is zárkózik tőle. Annyiban bűn, hogy ezt az opciót még akkor kellett volna asztalra tenni, amikor még lehetett, amikor tartottak a Kosovo státusáról folyó tárgyalások, és amikor látszott (mert látszott), hogy ennél többet úgysem lehet ebből a vesztett ügyből kisajtolni. Lehet, hogy Belgrád még „meggondolja magát”, és maga meg mások előtt végre vállalni meri, hogy a felosztásra vonatkozó „célzás” nem nyelvbotlás volt, hanem javaslat. Ehhez azonban valóban lapot kellene váltani és végre leszokni a mellébeszélésről, azaz arról az igyekezetről, hogy minden leendő választási kampányban jó magasan álljon a hazafiassági index görbéje.
Az Ahtisaari Nobel-békedíjára való honi reakciók is sajátságosak. (Nem sorolom, úgyis ez folyik majd a csapból.) Egy beszűkült tudatú emberre jellemzőek, aki a volt finn elnökről körülbelül annyit tud, hogy a szerb nép nagy ellensége, ő tolt el mindent, pfuj, mocskos disznó, földet reá. Objektív tájékoztatásunkat ismerve nyilván maradéktalanul elfelejtik majd közölni, hogy Martti Ahtisaari nem (nyomatékosítom: NEM) a sikertelen kosovói közvetítésével érdemelte ki ezt az elismerést (aki elfeledte volna: 2007 márciusában maga mondott le erről a megbízatásáról, amikor látta, hogy reménytelen eset Belgrád és Priština álláspontjának közelítése, bármiféle kompromisszum kicsikarása). Ahtisaari tehát korábbi, észak-írországi, közép-ázsiai, namíbiai és indonéziai közvetítői tevékenységéért kapta a rangos díjat. Egyesek ugyan az acehi (Indonézia) polgárháború befejezését eredményező közbenjárását (2005) tartják legnagyobb diplomáciai sikerének, ő maga azonban pályafutása legfontosabb állomásának a Namíbia függetlenségéhez (1990. március 21.) vezető békés átmenetet, azaz ebben való szerepét látja.
Hogy megérdemelte-e a Nobelt? Több mindenért nem. De ez nem Kosovóval, hanem elsősorban Irakkal és Indonéziával kapcsolatos. Azaz mondjam úgy, mások sokkal inkább megérdemelték volna... Mint minden egyes előző évben.
