Léphaft Pál
Nigéria partjainál kalózok raboltak el nyolc halászhajót, és csaknem száz embert ejtettek túszul. A szomáliai partok közelében gyors motorcsónakokon közlekedő kalózok egy indiai teherhajót kerítettek hatalmukba... Az utóbbi időben napi gyakorisággal érkeznek az ilyen hírek; a kalózakciók hulláma egyre veszélyesebb kihívásokkal terheli az afroázsiai térség amúgy is kétes gazdasági és politikai biztonságát, így talán nem meglepő, hogy mind többen mielőbbi orvoslást sürgetnek.
Az indiai hajó keddi elrablásával párhuzamosan közölték, hogy egy orosz hadihajó a Szuezi-csatornán áthaladva elindult a térségbe, ahol már korábbról több amerikai és európai hajó járőröz. Moszkva csütörtökön szabad kezet kér Szomáliától a kalózok elleni fellépéshez. A külügyminisztériumi közlemény tűrhetetlennek nevezte az Ádeni-öböl térségében kialakult állapotokat, és hangsúlyozza, hogy Oroszország más államokkal karöltve mindent meg kíván tenni a nemzetközi hajózás biztonságának szavatolása érdekében.
Csütörtöki strasbourgi állásfoglalásában az Európai Parlament (EP) is támogatásáról biztosította a kalózkodás elleni fellépést célzó uniós missziót. Az EU védelmi miniszterei a hónap elején egyeztek meg abban, hogy fokozzák haditengerészeti jelenlétüket a kalózok által leginkább veszélyeztetett szomáliai partvidéken, ami a nemzetközi fellépés részét képezi. A NATO-ban is közölték, hogy hét hajóból álló NATO-köteléket vezényeltek az említett térségbe, és ez napokon belül megkezdi tevékenységét.
Ha belegondolunk abba, hogy az óceánokon manapság mintegy 57 ezer nagy és közepes személy- és teherszállító hajó úszik, és az interkontinentális szállítmányozás 90 százaléka tengeri utakon bonyolódik, valamint abba, hogy a legnagyobb biztosító, a Lloyd nyilvántartása szerint a kalóztámadások évi száma 1990 és 2005 között 64-ről 335-re emelkedett, az utóbbi két évben pedig kifejezetten elharapóztak az akciók (2006-ban 239, 2007-ben 263 kalóztámadást regisztráltak), úgy a sürgős nemzetközi fellépés indokoltságát nem szükséges ecsetelgetni. Az Európai Bizottság adatai szerint (282 támadást tartanak nyilván) a tengeri „útonállások” különösen Afrika szarvánál, a szomáliai, valamint a nigériai partok közelében szaporodtak el, és gyakoriságuk tavaly az előző évhez képest 17 százalékkal nőtt.
A statisztikai mutatók szerint tehát már évekkel ezelőtt cselekedni kellett volna, de ez idáig semmi sem történt. Úgy rémlik, egy olyan esetre „volt szükség”, mint a Faina nevű ukrán hajó elrablása. A pontosan egy hónapja (szeptember 25-én) zsákmányul ejtett hajóért a kalózok kezdő licitként a szokásosnak nevezhető kétmillió dolláros váltságdíjat kérték, ám amikor kiderült, hogy rakományát 33 darab T–72-es tank és egyéb fegyverek képezik, megnőtt az étvágyuk, azóta folyton növekszik a váltságdíj. Külön kényessé teszi a dolgot, hogy a hajó papírjai és az ukrán diplomácia állítása szerint a harckocsikat és a többi gyilkot Kenyának szánták, más források szerint pedig Szudánnak, márpedig tudott, hogy Szudánnak most sok mindenre van szüksége (úgymint nyugalom, élelem, béke...), csak tankokra nem. Amúgy meg tilos is.
Ebből adódóan Moszkva, Minszk, Brüsszel vagy Washington természetesen nem a hajó azóta már élelem és víz híján levő személyzetének – mely a szívrohamban elhunyt orosz kapitányt leszámítva két orosz, egy lett és 17 ukrán állampolgárból áll – sanyarú sorsát viseli szívén, hanem az elrablása nyomán kiderült kényes és kínos fegyverügyeket. Mert ha igaz az, ami ennek nyomán felszínre úszott, nevezetesen, hogy Ukrajna illegális fegyverkereskedelemmel (is) foglalkozik, hovatovább, hogy egyenesen Viktor Juscsenko utasítására szállítottak fegyvereket Grúziának, akkor ez széles sávon implikálja a kérdéssorozatot és a beavatottak (lehetséges) listáját.
A sztoriban az a legkevesebb, hogy az ukrán elnök emiatt alkotmányos vádeljárás elé nézhet (bár ez sem semmi, hisz a térségbeli érdekellentétek síkján korántsem mindegy, hogy Ukrajnában mi lesz holnap), a vád, hogy Tbiliszi elsősorban támadó fegyverek iránt érdeklődött, kiválasztásukkor pedig amerikai szakértők segédkeztek, magyarán, hogy a déloszét hadművelet végrehajtását nem csupán Miheil Szaakasvili pillanatnyi hazardírozókedve okozta, már „szélesebben kaszál”.
Ha ugyanis áll, hogy Tbiliszi és Kijev előre megfontolt szándékkal szövetkezett Moszkva ellen, azaz Szaakasvili jó előre „betáblázta” Chinvali lerohanását, és ehhez az akcióhoz a Nyugattól nem csupán logisztikai támogatást kapott, úgy a diplomáciai bűvészkalapból rendesen kilóg a lóláb, nehéz ugyanis hihetően tagadni, hogy a grúz és az ukrán NATO-tagsági lobbizás mentes a hátsó szándéktól, nehéz a demokráciára, szabadságra, biztonságra stb. hivatkozva tovább ködösíteni és „eladni”, hogy nem az orosz medve láncának további rövidítéséről, azaz a Kaukázus (és nem csak a Kaukázus) energiahordozóinak és az energiaszállítási utainak megkaparintásáról van szó. Ebben az esetben – képletesen – egyszeriben többhajónyi mocsok úszott felszínre... Ismét.
