Léphaft Pál
Ismét gáz van a gáz körül. Ismét egymásra mutogatnak, akik mutogatnak, ismét bűnbakok kerestetnek és találtatnak, és ismét nem veszi észre senki, hogy ebben a gazdaságpolitikai színjátékban az ég adta világon semmi sem meglepő, legkevésbé az, hogy a fogyasztók pénztárcájára nézve 60 százalékkal drágábban mérik.
Március dereka volt, amikor ugyanezen oldal ugyanezen hasábjain azt merészeltem „jósolni”, hogy a következő fűtésidény elején (mely immáron bekövetkezett) ki-ki saját zsebén észleli majd, mennyire fontos hír volt valójában az orosz Gazprom, a kazah KazMunaiGaz, az üzbegisztáni Uzbekneftegaz és a türkmén Turkmengaz vezetőinek akkori megállapodása, mely szerint 2009-től kezdődően „a földgázt európai árakon kell értékesíteni”. Persze senki sem figyelt fel a hírre, tehát komolyan sem vehette, honi illetékes minisztereink szerintem ma sem tudják: akkor Moszkvában valójában arról született egyezség, hogy a kazah, üzbég és a türkmén fél a Gazprom felé fokozatosan növeli a gáz árát.
Mivel az orosz energetikai óriás Közép-Ázsiából (elsősorban a szóban forgó három országból) importálja az általa később Európába exportált gázt, és ezért korábban negyedannyit fizetett, mint amennyit később érte kért (úgynevezett európai árat), úgy ez a moszkvai deal csak azt jelenthette, hogy maga is drágítani fog. Akár ebbe az egyszerű ténybe is belesűríthetjük a 60 százalékos drágulás egyik okaként álló „a gáz világpiaci árának növekedése miatt”-ot.
A másik ok még korábbi keltezésű. Emlékeznek még „az évszázad gazdasági üzletére”, amikor a Gazprom a Szerbiai Kőolajipari Vállalat (NIS) többségi tulajdonosává lett? A január végi moszkvai szerződéskötési ceremóniát akkor (szégyenszemre) a szerbiai energiagazdaság temetésének neveztem. Nem csak azért, mert a NIS-t ötödáron „elajándékozták”, hanem elsősorban azért, mert az akkor szentesített szerződés egyetlen pontjában sem szerepel semmi, amiből Szerbia jövőbeli energiaellátását megoldottnak olvashatta volna ki. Ebben a számunkra többszörösen előnytelen szerződésben az orosz fél még csak elvileg sem kötelezte magát arra, hogy a jelenlegi évi 2,4 milliárd köbméteres kvótát bármikor, bármilyen vételáron növelje, stratégiai partnerként netalán kedvezményes áron adja.
A gáz (és kőolaj) világpiaci ára időközben a várt és logikus módon emelkedett – így az 1000 köbméterenkénti ára majd 500 dollár (+36 dollár tranzitdíj Magyarországnak) –, de a hátunk mögött, a parlamenti választások miatt „nem volt időnk” ezt észrevenni, és nyilván a Srbijagas sem akart hangulatrontó lenni olyasmivel, hogy saját kiskereskedelmi árait – mint azt különben negyedévi ütemterv szerint szokásos – összhangba hozza a beszerzési költségekkel. Hogy festett volna a választási kampány(ok) delén egy drágulás?! Ugyan, ugyan, ilyen még Amerikában sincs!?!
Így értünk el szép csendben ahhoz a ponthoz, hogy egyszeriben 60 százalékkal drágább lett, erre – ismét a napi pártpolitika prizmáján – követel(t) minden síkon mindenki magyarázatot, és így bukkantak fel (és lepleződtek le) nyomában bűnbakok és állítólagos nyerészkedők. Így született meg az a kormányjavaslat, hogy a Srbijagas „vizezze fel a gázszámlát”, azaz olyképp tehermentesítse a háztartások költségvetését, hogy most az összeg 62,5 százalékát számlázza, hat hónapra rá pedig vasalja be a maradék 37,5 százalékot is. A Srbijagas élére közben – a sebtében és valós ok nélkül leváltott Saša Ilić helyett – Dušan Bajatović személyében új igazgatót neveztek ki (nyilván az a mérce, hogy minél kevesebb köze legyen ahhoz, amit igazgat), az energetikai minisztériumnak meghagyták, hogy vizsgálja felül a Szerbiában működő 37 gázszolgáltató haszonkulcsait, továbbá azt, hogyan lett a gázellátásunkban közvetítőként szereplő Jugorosgaz többségi tulajdonúvá (a Gazprom 50, a bécsi Centrex – mely szintúgy a Gazpromé – 25 százalékos részesedéssel szerepel benne), és miként lehetne kiiktatni a játékból.
Mivel meglehetősen hosszú és komplikált a történet, mármint a Jugorosgaz transzformációját illető, itt elégedjünk meg csupán annyival, hogy az arányos (50 százalékos) szerbiai részvételnek akkor meszeltek, amikor a Koštunica-kormány (& -párt) által energetikai miniszterként székbe ültetett Radomir Naumov tavaly januárban aláírta az erről szóló szerződést. Tehát az előző (akkor úgynevezett technikai minőségben kártékonykodó) kormány játszotta át orosz kézre a szerbiai gázüzletág feletti felügyeletet (suba alatt privatizálta), megfosztva ezzel minden lehetőségtől saját vállalatát, a Srbijagast, azaz önmagát, hogy érdemlegesen cselekedhessen országa gázellátása ügyében.
Innen már azt „felfedezni” – miként a napokban több párt & pártocska tette és teszi –, hogy a Jugorosgaz közvetítőként való beiktatása (amiért mintegy 35 millió eurót vasal be) a Gazprom érdeke volt, körülbelül ugyanolyan korszakalkotó, mint észrevenni a csövön a lyukat. Elvégre is annyian nyírták már az idők során ezt a birkát. Miért épp bátyuska ne tenné?!
