A mobil indítóállású Iszkander (ami keleten Nagy Sándor neve) rövid hatótávolságú ballisztikus rakéta, egyebek között AA–60-as nukleáris robbanófejekkel, elektromágneses robbanófejekkel (EMP), bunkerek elleni penetrációs robbanófejekkel szerelhető fel, és indítóállások, légvédelmi és fix kilövőhelyekről indítható rakétaelhárító rendszerek, kommunikációs gócok ellen a leghatékonyabb. A Kalinyingrádi területre telepítendő M típus hatótávolsága 415 km, találati pontossága maximális hatótávolságon 1-2 méter. Az optikai önrávezető fej elektronikai zavarás ellen védett, és a GPS zavarása sem befolyásolja a találat pontosságát
Moszkva a Kaukázusban nem enged jussából, az amerikai rakétapajzs elemeinek európai telepítését pedig nem hagyja válasz nélkül: a Lengyelország és Litvánia között fekvő orosz enklávéba, a Kalinyingrádi területre Iszkander (NATO-kódja: SS–26 Stone) rakétakilövő egységeket telepít, és elektronikus úton fogja zavarni az amerikai rakétapajzs elemeinek működését. Oroszország emellett a korábbi tervekkel ellentétben nem szünteti meg a Kozelszkben (Kalugai terület) állomásozó három rakétaezred őrjáratait sem, és nem számolja fel ezt a hadosztályt, hovatovább frissen jóváhagyatott az egész hadsereget és a hadiflottát korszerűsíteni, új fegyverekkel ellátni hivatott fejlesztési terv is...
Mindezt személyesen Dmitrij Medvegyev konferálta be szerdán a parlamenthez intézett első elnöki üzenetében. Aligha véletlen az amerikai választásokkal, illetve a kimenetelének ismertetésével való egybeesés. Aligha véletlen, hogy az orosz elnök olyanokat is mondott, hogy: „nem fogjuk engedni, hogy bármely állam egyedül uraljon valamely szférát. Ma már nem lehet a világot egy fővárosból irányítani. Aki ezt nem fogadja el, az csak további problémákat teremt a maga és a többi ország számára”, meg olyanokat, hogy: az augusztusi grúz–dél-oszétiai háború és a tőzsdék összeomlása a csak önmagára támaszkodó, bírálatot nem tűrő washingtoni kurzus következménye.
Igen, mindezt Washingtonnak címezték... azzal a reménnyel egyetemben, hogy az új amerikai vezetés a Moszkvával való együttműködés útját választja. Jellemző módon Prága, Varsó és Brüsszel reagált azonnal. Prága elfogadhatatlan fenyegetésnek minősítette Medvegyev szavait, a lengyel külügyminiszter kifejezte reményét, hogy az újonnan megválasztott amerikai elnök folytatja majd a rakétavédelmi pajzs tervének megvalósítását, ennek keretében elfogó rakétákat telepítenének lengyel földre, a NATO pedig afölötti aggodalmát fejezte ki, hogy Oroszország esetleg rakétákat telepít Kalinyingrád környékére. A szövetségi szóvivő úgy vélte, egy ilyen moszkvai lépés aligha áll összhangban a hatályos fegyverzetkorlátozási szerződésekkel, és arra is emlékeztetett, hogy az egyébként is meglehetősen feszült NATO–orosz viszony javulását nem segítik a most megfogalmazott orosz tervek. Benita Ferrero-Waldner, az Európai Unió külügyi biztosa sem látja összeegyeztethetőnek a rakétatelepítést azzal az orosz törekvéssel, hogy az unióval közösen igyekezzenek erősíteni a kontinens biztonságát, és Moszkva ezen tervei az EU–orosz partnerségi megállapodást célzó tárgyalások felújítására sincsenek építő hatással.
Moszkva persze számolt az ilyen reakciókkal. Miként azzal is, hogy a hathetes „béna kacsa” periódusban (így nevezik a Fehér Házban január 20-án esedékes „őrségváltásig” tartó időszakot) még sok víz lefolyhat a Volgán. Mondjuk, egy új grúz provokáció formájában tovább mérgesedhet a helyzet, ami miatt Bushnak azonnal lépnie kellene. Elsősorban pedig azzal számolt, hogy Amerika nem szélkakas-politikát folytató országocska, rövid és hosszú távú stratégiája nem egy elnökön múlik, ha látszólag kezében futnak is össze az irányítás szálai.
Számoltak hát azzal az egyszerű ténnyel, hogy az új hidegháború árnyékából aligha lehet egyszeriben kilépni, hisz Obama megválasztása magában még korántsem jelent gyökeres változást a kétoldalú kapcsolatokban. Obama elsősorban a belső problémákkal lesz elfoglalva (mert Amerika ezt várja tőle), továbbá a katasztrofális külhoni „örökség”, Irak és Afganisztán kérdésének megoldásával, így valószínűleg sok mindent Joseph Biden alelnökre hagy majd, aki nem arról híres, hogy nagyon szeretné Oroszországot. Igaz, tapasztalt róka, már akkor igyekezett Gromiko, az akkori szovjet külügyminiszter lelkére beszélni, amikor leendő felettese még nem is álmodta, hogy oda jut, ahová most jutott. A realitás síkján tehát inkább kemény tárgyalásokra van kilátás a továbbiakban is, mintsem szívélyes ölelkezésre.
Persze már jóval nagyobb az esély a kapcsolatok javulására (mint a Bush-adminisztrációval volt és McCainnel lett volna), de nem az álláspontok hirtelen közeledése folytán, hanem mert a körülmények pragmatizmusra kényszerítik őket. Persze csak akkor, ha Obama majdani adminisztrációja lesz annyira hajlékony, hogy méltányolni tudja: Moszkva irtózik a NATO folyamatos keleti terjeszkedésétől, Oroszország katonai támaszpontokkal, rakétapajzzsal való körülbástyázásától, és nem hajlandó már a rövidnadrágos taknyos kölyök kényszerszerepét játszani... akkor sem, ha valódi hosszú nadrágra még nem is érett.
Ha ezt Washington valóban magáévá tudná tenni, Moszkva pedig újra képes lenne elhinni, hogy Amerika partner, nem pedig a területeire áhító ragadozó, úgy – ha nem is varázspálcás módon – egy fokon lenullázódhatnának a régi problémák, és új, építő párbeszéd kezdődhetne.
