Léphaft Pál
Afrika nyersanyagkincsekben leggazdagabb országát, a Nyugat-Európa nagyságú Kongói Demokratikus Köztársaságot előbb a gyarmatosítók, a vidék kincseire éhes „civilizált világ”, majd – mintegy súlyosbító körülményként – a környező országok és helyi törzsek birtoklási vágya sodorta és sodorja manapság is a már eddig is milliós áldozatokat követelő háborúkba.
A természeti kincsek már hosszú ideje jelentenek áldást és csapást Kongó számára; az ezekért, illetve az ebből származó jövedelemért folytatott harc átszövi az ország véres, polgárháborúkkal és szenvedéssel teli történetét.
Az illegálisan bányászott és közvetítők útján exportált nyersanyagok – elsősorban ón, réz, gyémánt, kobalt, arany, koltán, kassziterit – kereskedők, nyerészkedők hosszú láncolatán át jutnak el az Ázsiában gyártott, Európában és Amerikában értékesített elektromos kütyükbe. Az ebből származó jövedelem biztosítja az állandósult fegyveres összecsapások anyagi fedezetét, azaz az ásványi kincsek hasznosítása eszköze és célja is a konfliktusnak. A harcok dúlta Észak- és Dél-Kivu tartományban a fegyveres csoportok tartósan berendezkedtek a bányászatra, és legfeljebb csak ígéretek síkján adják jelét, hogy bázisaikat feladják. Az illegális üzletelés volumenét lehetetlen meghatározni, a nyersanyagok értékére azonban nemrég rávilágított az a szerződés, amelyet a kinshasai állami bányászati társaság kötött Kínával. Ennek értelmében az ázsiai ország vállalatai 9 milliárd dollárt fizetnek mintegy 11 millió tonna rézérc és 626 ezer tonna kobalt kibányászásáért. És itt van még az arany és a gyémánt, melyek köztudottan a kevésbé gyarlókat is az erkölcsi normák „elfeledésére” sarkallják, és amelyeket nemritkán különgépekkel szállítják a dzsungelből a megrendelőnek. Aztán a koltán, amelyből a minden mobiltelefonban megtalálható tantált nyerik (ez jelentősen növeli az elemek tartósságát), csakúgy, mint a kassziterit, az ón-oxid ásványi formája. A világ leggazdagabb koltánlelőhelye történetesen a Kahuzi-Biega Nemzeti Parkban van, ahol a pigmeusok (Afrika legrégebbi lakói) és a védett hegyi gorillák élnek még... egyaránt mind kisebb lélekszámban.
A Kongó keleti felében dúló konfliktust az etnikai ellentét is súlyosbítja. Ennek gyökerei a belga gyarmatosítás idejébe nyúlnak vissza, és 1994 derekán, a ruandai népirtásban csúcsosodtak ki, amikor a hutu törzs szélsőségesei hat hét alatt a tuszi kisebbség mintegy 800 ezer tagját gyilkolták le. Az általunk ismert történelemben ilyen gyorsan ekkora fajsúlyú népirtást soha korábban – és szerencsére azóta – sem sikerült senkinek végrehajtania.
Laurent Nkunda lázadóvezér évek óta áskálódik a kongói központi kormány ellen (mely képtelen ellenőrizni a hatalmas ország keleti régióját), mert úgy érzi, hogy a tuszi törzs (amelyhez maga is tartozik) nem jutott megfelelő politikai képviselethez az új kinshasai rezsimben. Az érdekellentéteket és frontokat amúgy meglehetősen nehéz áttekinteni: a Demokratikus Front Ruanda Felszabadításáért (FDLR) nevű hutu milícia állítólag szorosan együttműködik Nkunda lázadóival, a Nemzeti Kongresszus a Nép Védelmében (CNDP) seregeivel (ezt persze rendre cáfolják), eközben a kinshasai kormánycsapatok számos egysége lepaktált Nkunda embereivel.
Természetesen valamennyien az anarchiába süllyedt állam ásványokban gazdag területeit igyekeznek megkaparintani és befolyásuk alatt tudni.
És – hogy nagyobb legyen a gubanc – 2001 óta itt vannak még az ENSZ-békefenntartók (MONUC) is. A 170 ezernyi kéksisakos jellemző módon képtelen ellátni feladatát, aztán meg döbbenten tapasztalja, hogy a feldühödött polgárok (akik védelméért ott vannak) kőzáporral „köszöntik” őket . Az ENSZ-erők hatékonyságáról ékesen beszél az adat, hogy a harcok augusztus végi fellángolása óta legalább negyedmillió ember vált földönfutóvá, több tízezren menekülttáborokban vannak összezsúfolódva.
Mit lehet kezdeni ezzel? – vetődik fel ismét. Az EU-tagállamok szokásukhoz híven aggódva megvitatták a helyzetet, szó volt a békefenntartók esetleges megerősítéséről is, de aztán nyilván lejárt a munkaidő, annyiban maradtak, hogy felhívást intéztek a szemben álló felekhez (számukra is nyilván átláthatatlan, ki kicsoda a sztoriban). Jean Ping, az Afrikai Unió Bizottságának elnöke is sietve felfedezte a csövön a lyukat: vasárnap Strasbourgban vendégeskedve kifejtette nézetét, miszerint a legfontosabb a fegyveres összecsapások megállítása. Ezt követően foglalkozni kell a humanitárius segélyezéssel, ezek után pedig meg kell vizsgálni, melyek voltak az összecsapások gyökerei annak érdekében, hogy megakadályozzanak egy újabb konfliktust.
Ezzel párhuzamosan az ENSZ-főtitkár különmegbízottjaként Kongóba érkezett Olusegun Obasanjo volt nigériai elnök, és sikerült megígértetnie (jubileumi tizenharmadszor) Nkundával, hogy visszavonul a csapatai által frissen elfoglalt területekről (Nkunda fegyveresei október 29-e óta 15 kilométerre jutottak Gomához, és ott lecövekelve egyoldalú tűzszünetet hirdettek). E sorok írásának pillanatában a CNDP fegyveresei állítólag megkezdték a visszavonulást (Nkunda kérte: az ENSZ-misszió vegye át a mintegy 40 kilométer széles köztes terület ellenőrzését, és szavatolja, hogy azt más ne foglalhassa el), ám az ENSZ-békefenntartók azonnal tűzharcba keveredtek a kormányerőkkel, mert azok a CNDP-felkelők által elhagyott területet igyekeztek elfoglalni.
A derűlátók (mint a fentebb említett Ping) azt mondják, van esély rá, hogy az év végéig megszülessen a fegyverszüneti megállapodás, a földön járók meg csupán arra emlékeztetnek, hogy januárban is aláírtak egy ilyet. Valakik időközben feltehetően megijedtek, hogy berozsdásodnak a kalasnyikovok... melyek tekintélyes részét abban a kragujevaci Zastavában készítették (és szövevényes utakon csempészték Sierra Leonébe, Nigériába és más baráti országba), amely hagyományosan profitabilisabb az azonos nevű autógyárnál.
