Léphaft Pál
„Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”
Szóval Rejtő. És ha Rejtő, akkor idegenlégió, ha pedig légió, akkor francia. Holott spanyol is van ám, csak nem nagyon tudni róla.
Annak apropója, hogy itt most – az oroszsaláta helyett – terítékre kerül, egy galíciai születésű úrhoz kötődik, akit Ibériában 1938 és 1982 között El Ferrol del Caudillónak neveztek (szülőhelye Ferrol után) utalva a por la gracia de Dios, Caudillo de Espańa y de la Cruzada, azaz Isten kegyelméből Spanyolország és a Kereszt Vezére megszólításra.
Ezt az urat Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo de Andradenak, rövidebben Francisco Francónak hívták... és a múlt héten sok ezren emlékeztek meg halálának (1975. november 20.) évfordulójáról, miként a héten születésnapjának évfordulóját (1892. december 4.) is bizonyára sokan megülik majd. Heh, ha egyszer az emberek szeretnek nosztalgiázni!?
Nos Franco – akihez a szokásos sztereotípiák folytán a spanyol polgárháborút, a fasizmust, a diktatúrát társítjuk (ám aki ennek ellenére mégsem volt tetőtől talpig gazember) –, aki 23 évesen Marokkóból (súlyos sebesültként) a spanyol hadsereg legfiatalabb őrnagyaként tért haza, találkozott a karizmatikus José Millán Astrayjal, aki XIII. Alfonz rendelete nyomán és a Francia Idegenlégió mintájára 1920 szeptemberében megalakította az El Tercio de Extranjerost (Külföldiek Ezredét), azaz a spanyol légiót. Ennek – az Abd el-Krim vezette marokkói lázadók kordában tartása érdekében alakult – seregnek Franco lett a parancsnokhelyettese... ami aztán arra is rányomta bélyegét, hogy a légió nem tudott semleges maradni a spanyol polgárháborúban, és a royalisták oldalára állt. Ebben az sem mellékes körülmény, hogy a franciától eltérően – amelynek sorállományába kizárólag külföldiek jelentkezhetnek – a spanyol légióban nem volt ilyen megszorítás. Ebből kifolyólag a tagság 80 százalékát spanyolok képezték és képezik. (1987 és 2000 között szüneteltették a külföldiek – spanyolul beszélő, de nem spanyol állampolgárok – toborzását, de az ezredforduló óta ez ismét lehetséges.)
A csaknem félmillió áldozatot követelt testvérgyilkolás után Franco – immáron Caudillóként (Vezér), azaz Ibéria mindenható állam- és kormányfőjeként, továbbá a fegyveres erők parancsnokaként (Generalísimo) – leépíti a légiót; a 18 zászlóaljból tucatnyit feloszlat, a maradék hatnak pedig Marokkót jelöli ki állandó állomáshelyéül. Amikor 1956-ban Marokkó kikiáltotta függetlenségét, s a spanyoloknak (a franciákkal együtt) távozniuk kellett, a még mindig hispán gyámság alatt lévő Spanyol-Szaharába költöztek és 20 éven át a helyi berberekkel gyilkolgatták egymást a terület ENSZ által szorgalmazott és 1976-ban kikiáltott függetlenségéig. Az azóta Nyugat-Szaharának nevezett területen ma sincs teljes nyugalom, sőt egyhamar nem is várható, hisz itt található a világ legjobb minőségűnek mondható foszfátja, Mauritánia partjai mentén jelentős kőolajlelőhelyek felfedése esedékes, és ez bolygónk egyik leggazdagabb halászterülete is.
A La Legión Espańola (hivatalosan 87-ben keresztelték át) jelenlegi bázisai a spanyol külterületeken (Ceuta, Melilla), valamint az andalúziai Rondában és Almeríában találhatók. A spanyol vezérkar közvetlen irányítása alatt álló, mintegy 5000 főt számláló alakulat tagjai NATO-, ENSZ- vagy EU-színekben Afganisztánban, Boszniában és Dél-Libanonban ténykednek, és két évig (a spanyolok kivonulásáig) Irakban is ott voltak.
Tagjait rangtól függetlenül legionárius úrnak (caballero legionario) illik szólítani, sőt legionárius hölgynek (dama legionaria), mert a szabályzat nem zárja ki 18–28 éves lányok jelentkezését sem. A legionáriusok a halál jegyesének (novios de la muerte) nevezik magukat, eredeti jelszavuk pedig a Viva la muerte! (Éljen a halál!) volt. Azért volt, mert nem tartották szalonképesnek, így idestova 40 éve legfeljebb belterjes rendezvényeiken használják. Ugyanígy törölték a marihuána-szívást is, ami eredetileg szintén kiváltságuknak számított.
A díszfelvonulásokon azonban változatlanul büszkén élnek azon – immáron 88 évre visszatekintő előnyjogukkal –, hogy köldökig kigombolt ingben verhetik a díszlépést, már amennyiben a percenkénti 160-180 lépés (a reguláris hadsereg 90 lépéssel vonul) verhető. Inkább afféle egyenes szteppre vagy egy vonuló sereg gyorsított felvételére hasonlít, rosszmájúak szerint (a köldökig kigombolt inggel tetézve) buzik parádézására. Ezt a meggyőződést csak erősíti annak ténye, hogy a tetoválások is engedélyezettek (a légió címere és a különféle harci motívumok a legnépszerűbbek). További előnyjoguk, hogy körszakállt növeszthetnek (tenném hozzá: a hölgyek is), és parádézásaik állandó résztvevője az alakulat kabalája, egy kecske, amely felvonulásaikon a katonákkal együtt „menetel”. Alig valószínű, hogy ennek bármi köze lenne ahhoz, hogy Nacho Vidal, pornószínész is a légió tagja volt.
